Az iskola

Az „iskola” szóval jelöljük mindazokat az intézményeket, és az ezeken belül kialakuló közösségeket, amelyek a törvényi előírások miatt, és/vagy az egyéni érdeklődés alapján elsősorban a tudást bővítik, valamint a csoportok kialakításával szocializációs nevelési folyamataik révén nevelik diákjaikat. Mindezeket a bölcsődétől a felsőfokú végzettséget követő képzésig, akár iskolarendszeren belüli, akár azon kívüli intézményekként összefoglalóan hívjuk „iskolának”.

 

Az iskola az első olyan találkozási pont, ahol a gyermekek kortárs csoportba kerülnek, szervezett keretek között. Ezek a keretek egyfelől rendszerességet adnak, másfelől kortárs csoportot, hiszen azonos korosztályú gyerekek vannak egy csoportban. Nagyon fontos a rendszerességbe való beleszokás, amikor nem csak a családi környezet és a biológiai szükségletek határozzák meg a teendőket. Az óvodai napi teendők (érkezés, átöltözés, délelőtti és délutáni foglalkozások, étkezések, stb.) egy életritmust adnak, és részben felkészítik őket a magasabb iskolai életvitelre. A kötelességteljesítésre, a feladatok tudatosítására és a tennivalók rendszerezésére serkentenek (mint pl. az óvodás korúaknál a rajzok eltétele, hazavitele; az iskolásoknál a házi feladatok elkészítése és készülés a másnapra, stb.).

 

A kortárs csoport nagy hatással van az egyénekre, mert sokféle kulturális háttérből érkező gyerekekből áll a csoport, ahova mindenki a maga előképével érkezik. Ezekkel az előképekkel érkezve és ezt egymással megosztva szélesedik a gyermek világképe, bár nem minden hatás egyezik egyértelműen a szülők által elvártakkal. Az iskolai kortárs csoport összetétele esetleges, és csak nagyon ritkán köti őket össze a szülők értékrendje – választott iskolák esetében. Általában az életkoron és a lakóhelyen túl általában nincsen igazából egységes érték, ami mentén a csoport összeszerveződik. (Sokszor a lakhely sem biztos!)

 

A kortárs csoport hatása eltérő életkorban eltérő erősségű, és esetenként megkérdőjelezhető az azonosulás támogatottsága. Legélesebben a lázadó kamaszok körében jelent nagy veszélyt, amikor a családi keretekkel szemben a kortárs csoport könnyed és vonzó válaszokat ad, azonban nem jó útra viszi őket. Ilyenkor a kortárs csoport által adott válaszok esetenként még súlyosabbá tehetik a helyzetet. Nagy a felelőssége a cserkészvezetőnek abban, hogy a kortárs csoport hatásait jól hasznosítsa, és a rossz hatásokat visszafogja.

 

A tudáselsajátítás folyamatában az iskola adja az első olyan mintákat, amelyekben a gyermek ennek jól rendszerezett formájával találkozik: tantárgyak, egy idő után tantárgyi szaktanárok, egymástól elválasztott szakok, és a pályaválasztás közeledtével egy-egy területben való elmélyülés. Sok esetben azt tapasztalja a gyermek, hogy az egyes tárgyak egymástól elválnak, és sokszor nem érti, miként lesz ez számára hasznos. Ezt a rossz megoldást el kell kerülnünk, mert a cserkészet az egész embert kívánja nevelni, és minden tevékenységünknek szolgálni kell azt a célt, hogy minden életterületen neveljük és növeljük a reánk bízottakat.

 

A tanulás folyamatában a tudás átadása, az új ismeret elsajátítása, az ismeretek rendszerezése, a rendszerezett tudás esetleges átrendezése, alkalmazása és idővel készség szinten való alkalmazása lenne az elvárt és az eszményi sorrend. Az iskolában frontális oktatással a tudásátadás „letudható”, azonban a megértés, a begyakorlás és a készséggé fejlesztés azonban nehezen megvalósítható, hiszen eltérő képességekkel rendelkeznek a diákok, és ezt kevésbé veszi figyelembe a nagyméretű csoportokban való oktatás. A cserkészetben az iskola által átadott és elsajátított tudásra építhet a cserkészvezető, de esetenként a tanulás folyamatába is bele kell nyúlnia. Az őrsi közösségben az azonos évfolyamú cserkészek egymást is tudják segíteni, hogy a tanulást sikerre vigyék, de ebben támogatni is kell őket. (A két világháború közötti időben a csapatotthon sokkal inkább volt otthon, mert sok családnak az otthonában nem volt külön gyerekszoba, és a csapatotthon a zavartalan tanulószobára adott lehetőséget.) A vezető is sokat tud segíteni, és azt mindenki (át)látja, hogy az iskolai teljesítmény és a cserkészetben való elfoglaltság a szülők szemében erősen összefügg.

 

A a gyermek a tanulás folyamatát megtapasztalja az első évfolyamon, amikor diák lesz. Mire a cserkészetbe bekerül, már egy évet eltöltött az iskolában, de egyáltalán nem biztos, hogy megtanult tanulni, és az sem, hogy a tanulás folyamatát bármennyire is megértené. A cserkészet is sokféle tudást ad át, azonban az elmondhatatlanul fontos, hogy a cserkészetben átadott tudást eljuttassuk a készségek szintjére (nézzük meg, hányan kötnek kofacsomót, amikor csak úgy kell csomót kötni!).

 

Az iskola a folyamatban egyértelműen elsajátított tudásnak tekinti azt az anyagot, amelynek elsajátításáról már számot adott a tanuló (a témazáró után úgy tekint a diákra, hogy a témazáróval lezárt téma onnantól kezdve elvárt alaptudás, amelyre lehet építeni). Mindez azonban kevésé veszi figyelembe az elsajátítás szintjét, annak minőségét és alkalmazni tudás mértékét. Így a diákok a felelés és a dolgozat időpontjára akarják azt a szintet elérni, ami a jó eredményekhez elvárt, azaz a dolgozatra rövidtávon elsajátít mindent, amit ott számon kérnek. A cserkészetnek ezzel szemben egy állandó tudást[1] kell adnia, amelyet nem csak a próbára kell megtanulni, hanem állandóan hasznosítható ismeretként kell elsajátítani, és az elsajátítást követően rendszeresen használni és hasznosítani is. Nem feltétlen azt a tudást (értelemmel elsajátított kognitív ismeretet), amelyet megtanult, hanem azt, amelyet az adott cselekvés, tanulási folyamat által sajátít el. Pl. a morse megtanulásának és használatának nem az az elsődleges célja, hogy a …- jelet bármikor felismerje, hanem az, amely visszaköszön a mindennapokban: az egységes jelrendszer használata, a kódolás-dekódolás folyamatának használata, a beszéden túli kommunikáció, stb.

 

Az iskola ad egy olyan szervezeti keretet, amely segít az életvitel kialakításában, támogatja a tanulás folyamatát. és keretbe helyezi a gyermek mindennapjait. A saját maga munkarendjének keretébe is (tantárgyak, órák, felszerelés, helyszín, stb.), amely kiterjedhet a nem helyhez köthető tevékenységekre is (sportolás, szakkör, házi feladat, stb.), valamint az elvárásokra is (hozott tudás, megszerzett tudás, feladatok, otthoni munka, stb.) Mindezek a keretek a cserkészetben is megtalálhatóak, ha nem is ilyen élesen. Azzal, hogy olyan gyermekekkel foglalkozunk, akik az iskolai keretekben már megtanulták ezeket, nekünk könnyebbséget ad, hiszen építhetünk ezekre. Adhatunk két őrsgyülés közötti időtartamra otthoni feladatokat (pl. a segítségnyújtás készségének erősítésére otthoni munkák ellátását), az őrsgyűlés kereteit nem kell nagyon magyaráznunk (van eleje, vége, és van helye), mutatunk elvárt tudás igényt (pl. tudjon írni) és mi magunk is fejlesztjük, amit számon is kérünk. Természetesen van olyan tudás, amit meg kell mérnünk (ezeket szoktuk a próbákon megtenni), és van olyan, amit mindig vagy bármikor (amikor szükség van rá) tudni kell (nem magyarázzuk el minden este a táborban a tűzgyújtás hogyanját – mindig tudjuk; elsősegélyt nyújtunk, ha elénk hozza az élet, de nem rendszeresen visszatérő tennivalónk – amikor szükséges tudjuk). Mindezek mellett a cserkészet igen gazdag tárháza szinte bármilyen egyéni érdeklődésre lehetőséget ad, a különpróbák és a szakágak viszonylatában.

 

Minden, amit megtanít az iskola, vagy bármely közösség hasznos tudás. Azt azonban nem látja sem a tanuló, sem a szülő, sem a tanár, hogy itt és most miként hasznosul. A cserkészetben nem újabb „állam az államban” hatással kívánja a vezető a cserkész tudását bővíteni, hanem ki akarja használni a már megszerzett tudást, és arra építve adhat át még többet, jobbat, és teszi lehetővé a tudás kipróbálását. (pl. a földrajzórán megtanulja a diák a fronthatásokat, a ciklon és az anticiklon jellemzőit, a fizikaórán a nedvesség hatását az anyagokra és a nedvszívó képesség és a tömeg összefüggéseit. Innentől kezdve a cserkészetben megtanult jó és rossz idő jeleinek egy része „józan paraszti ész” alapján kikövetkeztethető: az anticiklon hoz csapadékot, és az anticiklon magasabb nedvességtartalmú levegője kicsapódik a rovarokon, amelyek nehezebbek lesznek, és ezért alacsonyabban tudnak repülni – és a fecskék követik. Tehát a füst nem felszáll, hanem elterül, a rovarokkal táplálkozó madarak sem magasban cikáznak. Ha száraz a levegő, akkor nem csapódik ki a nedvesség, és magasra tudnak szállni a rovarok, a füstöt alkotó apró szemcsék magasba szállnak.)

 

Az iskola is számít a mi munkánkra. Igen sokan szembesültek már azzal, hogy egyfajta érv volt a tanulmányi eredmények javítására, vagy a viselkedés jobbítására, hogy „egy cserkész jobban tanul” vagy „egy cserkész nem tesz ilyet”. Ne felejtse el senki, amit Bi-Pi mondott: „Nincsen jó gyerek, csak olyan, amelyik jót is tesz.” Ez igaz a cserkészetekre is! Nem várhatja el egyetlen vezető sem, hogy cserkészei mintagyerekek legyenek, akik a tábort, az őrsgyűlést fehér ingben, jól fésülten, csendben, a vezetőjükön csüngve csinálják végig. A vezetőnek meg kell dolgoznia azért, hogy lekösse a cserkészeit! Ehhez kapott sokfajta ötletet a vk-ban, és onnantól kezdve meg kell ismernie cserkészeit, hogy úgy építsen közösséget, adjon át tudást, szervezzen programot, neveljen és fejlesszen, hogy használja a cserkészmódszer egyik elemét (folyamatos és ösztönző, vonzó és hasznos programok…). Szóval legyen vonzó, legyen ösztönző! Ezek alapján a vezetők szembesülnek a tanárok és nevelők nehézségeivel, de maguk is sok esetben még tanulók. Vezetőként fel kell készülni arra, hogy a gyermek nem lesz „jó”, de mindenre nyitott! Ezt kell kihasználni! Mindezek mellett a cserkésznevelésben nem csak tudást adunk át, hanem annál jóval többet! Magatartásformát, hozzáállást, szemléletet (is), amely az iskolában is jól kamatozik. Jó lenne, ha a cserkészek maguk eljutnának arra szintre, amelyen már elismerést vált ki cserkész mivoltuk a velük kapcsolatba kerülők között.

 

 

Az iskolai közeg

 

Az iskolai közeg egy másfajta csoporttudatot mutat. Ez nem az a természetes közeg, ahol hasonlóak között él a gyermek, hanem kikerülve az otthoni környezetből, részben idegen, részben más világlátású gyermekekkel kerül össze. Mégis kialakul valamifajta csoporttudat, amely összeköti őket, és valamifajta közösséget kovácsol belőlük. A csoporttudat része, hogy tudja, ő oda tartozik, azt is tudja, ki tartozik még oda, és tudja, hogy ők ketten-hárman-sokan valamifajta egységet alkotnak. Ez a csoporttudat átívelhet még barátságokat és eltérő meglátásokat is, és közelebb érzi magához azt, aki ugyanabból a csoportból, osztályból került ki, mint aki azon kívüli. A csoporterő megtapasztalás az első lépés a közösségi élethez.

 

A közösség akkortól lesz tényleges közösség, amikor a tagjai nem csak felismerik egymást, hanem egymásért képesek is tenni, imádkoznak egymásért és közösségükért. A csoportban megtapasztalt közös vonások helyett itt már tudatosan vállalt, azonos értékek mentén való rendeződés alapján alakulnak ki a közösségek, és lesznek valós, tagjaikért és azok egymásért is felelősséget vállaló, tevékeny jelenlétet megkövetelő társaságokká. Az iskolának az értékalapú rendeződésében alig van szerepe. Azokban az esetekben, amikor az iskola egy kisebb településen, valamely kitüntetett érték mellett elkötelezetten vagy valamely ideológia mentén alakul ki, akkortól lesz benne valamifajta közös értékrendi alap. Ezt nem várhatjuk el ma az „általános” (a fenti megkötések nélküli) iskoláktól, pedig szükségünk lenne rá.

 

Az iskola lehetőséget ad arra, hogy a gyermek vagy diák egy közös fejlődést élhessen át. Az iskolában nem kell a legokosabbnak, a legnagyobbnak, a leginkább felelősségteljesnek lenni, és nem is lehet valaki mindig a legkisebb, a legtámogatandóbb, stb. sem. A családi körben mindig van idősebb gyermek, akitől a szülők többet várnak el. („Neked lehetne már annyi eszed”, „Te vagy a nagyobb, neked kell okosabbnak lenni”) Van mindig legkisebb is, aki a család Benjaminjaként sok előnyhöz jut az idősebb testvérei által kiharcolt jogokon, és e mellett sokszor elnézőbbek is vele szemben („Ő még kicsi, nem tudhatta”, „ó, már ilyen nagy!” (a többi is volt ilyen nagy, csak nem a legkisebbek J). Vannak a köztes gyerekek, akiknek kényszerűen kell ide vagy oda igazodniuk („nem ezt nézzük, mert ez a húgodnak még nem való”, „felnőhetnél már a feladathoz, nézd meg a bátyád milyen okosan csinálja”). Az iskolában (nagyjából!) azonos korúak versenyeznek egymással, és ez kiegyensúlyozottabb. A verseny azért jó, mert magával rántja a gyengébbeket is, és ők is akarnak tenni, hajtani. Természetesen a kudarcok letörik a kedvüket, és elveszthetik a lelkesedésüket, erre különösen oda kell figyelni. Mindig lesz leggyengébb tanuló az osztályban. Ha a közösség hagyja leszakadni, akkor elveszíti. Ha viszont utána nyúlnak, akkor szárnyakat ad neki is a többiek húzóereje. Erre oda kell figyelni az őrsi közösségekben is.

 

Az iskola komoly segítséget ad abban, hogy megismerjenek a gyerekek olyanokat, akiknek a családból hozott értékrendje, kifejezésmódja, stb. nem azonos az övékkel. Megismerik és elfogadják azt, hogy nem mindenki olyan, mint ő, vagy mint az ő családjuk, annak tagjai. Ez az óvoda után még erősebb hatást jelent, és veszélyhelyzeteket is hoz a kamaszkorban, amikor az igazságkeresés a családdal ellentétes utakra is elviheti a fiatalokat. Sok időt kell azzal tölteni, hogy az iskolában ért hatásokat helyesen kezeljük, megértessük azokat a dolgokat, amelyek nem egyeznek az értékeinkkel, és megtanítsuk őket hatékonyan kiállni a maguk értékeiért, képviselni a véleményüket, és hogy kiállják az elköteleződésükből fakadó próbatételeket (pl. a Mókus őrsös élcelődést a cserkész mivoltuk miatt).

 

Nem vagyunk egyformák! És ez jó! Mert a világ sokszínűségében lesz gyönyörű, és általa ismerjük meg Isten teremtett világának összetettségét. Az iskola különösen jó lehetőség arra, hogy a sokféle különböző világlátású emberrel találkozzon az iskolás. Ebben segítenie kell a cserkészetnek a cserkészét, hogy tudjon ezen hatások között is helyt állni, és a megismert eltérő látásmódokból tanulni. Mindezek mellett a sokféleségben tanuljon meg értéket felfedezni és magát ebben a színes világban elhelyezni. Ez az első olyan közeg, ahol ki kell állnia a maga gondolatai és értékei mellett.

 

 

Az iskolai minta

 

Az iskolai minta adja az első olyan helyzeteket, ahol elvárások és kötelességek jelennek meg. Ilyen kötelességek a pontos érkezés, a napirend betartása, a létrehozott alkotások eltevése és hazavitele, a házi feladat, stb. Mindezeket már megismerte a cserkész a cserkészetbe kerülése előtt, így ezekre lehet építeni a cserkészmunka során. Amikor a kötelességeinkről beszél a cserkészvezető, akkor ezeket a példákat tudjuk előhívni, és mindezek mintájára a cserkészet is ad hasonló kötelességeket a munkája során.

 

Az iskola kevésbé elnéző a gyermek egyéni elvárásaival, működésével, megnyilvánulásaival. Az önnevelés első kemény iskolája, ahol alkalmazkodnia kell, és bizonyos keretek között be kell illeszkednie. Sajnos az iskola kevésbé alkalmas arra, hogy az egyén fejlesztésében az egyénre összpontosítson.

 

Az iskolai közegben az alaptudás elsajátításban elvárt szintek vannak, így az elvárt szint alatt teljesítők igen hamar szembesülnek az önképzés fontosságával. Természetesen nem csak nekik van erre szükségük, de a szülők és az iskola is kevésbé támogatja az önképzést, ha az elvárt szintet hozza a gyermek. Pedig a lehetőségek a legtöbb helyen adottak szakkörök, fakultációk, tanulmányi versenyek és az azokra való felkészítések keretében. A cserkészet támogatása sokat jelent a gyermeknek, hiszen ha valahol megerősítést kap, és elmélyedhet az adott területen, könnyen lehet, hogy a megszerzett többlettudásának kamatoztatása mellett szakmát vagy hivatást is adhat a kezébe az egyéni érdeklődés. A diákok az iskolai rendszerben az érettségikor rendelkeznek a legátfogóbb és legnagyobb tudással, amelyet utána az iskolai keretek között egy-egy területen elmélyítenek. Tehát a végére az iskolai tanulási folyamat egy életút-indítóként jelenik meg, és sokat számít az egyes tanárok, nevelők által mutatott kép (hány olyan embert ismerünk, akit a tantárgy anyaga vonzott, de a tanára riasztott el a pályától, vagy fordítva).

 

Az iskolai keretek között, attól kezdve, hogy megjelenik valamilyen fajta számonkérés, folyamatos teljesítményt vár el a diákoktól. A számonkérés és az iskolai helytállás a tanulási folyamat fontos része, és a cserkészközösségeinkben folyó tudásátadási folyamat részként alkalmazzuk mi magunk is. A feladatok, mint a képzés módszere megjelennek mindenhol, esetenként egyénileg elvégzendő, házi feladat képében. Az iskola sok esetben az iskolai kereteket akarja hazavitetni (ülj le, csak a könyvre és a füzetre figyelj, és csinálj feladatokat), míg a cserkészetben a „házi feladatok” sokkal inkább olyan tettek, cselekmények, amelyeket nem lehet végrehajtani a cserkészet szűken vett alkalmaiban,de fontosnak tartjuk őket a nevelési folyamatban (pl.: segítsen a házi munkában; készítse el családfáját)

 

Mindezeket nem lehet megvalósítani kellő odafigyelés nélkül. Az iskola igen nagy hangsúlyt fektet az összpontosításra, az odafigyelésre, és ennek sokszor a tantárgy látja kárát. Nem az életben hasznos tudásként tüntetik fel az elsajátítandó tananyagot, hanem egy elszigetelt helyszínen, könyvekből vett, látszólag valós eseményeket dolgoznak fel, mindenfajta olyan eredmény nélkül, amely készpénzként hasznosítható lenne a mindennapokban. Ezt a cserkészetnek messzemenőkig el kell kerülnie!

---

[1] A könyv elején említett értelemben vett tudásról van szó.