A VK kezdetei Magyarországon
Az MCSSZ vezetőképzése eleinte nagyon kaotikus volt. Akik többet olvastak és érdeklődtek, azok lettek vezetők. 1920-ig a csapatok képezték saját elképzelés szerint maguknak vezetőket. Az 1920-as évektől kezdve a jelölt elméleti és gyakorlati részből álló tiszti próbát tett a cserkészkerület képviselőiből álló bizottság előtt. A próba tárgya egyrészt a cserkészpedagógia és módszertana, másrészt pedig a cserkészpróbák anyaga volt, tehát elméleti és gyakorlati részt egyaránt tartalmazott. A tiszti próbára való felkészülés főként önképzés útján történt, mindenekelőtt az először 1922-ben megjelent, Sík Sándor által szerkesztett Magyar Cserkészvezetők Könyve elolvasásával, amelynek anyagából a cserkészcsapat (vagy néhány csapat összefogva) saját belső tanfolyamot is szervezhetett jelöltjei számára. Hamarosan látszott, hogy az önképzés és az elméletben szerzett ismeretek nem elégségesek, főként olyan vezetők számára, akik csak felnőttkorukban kapcsolódtak a mozgalomhoz, tehát a cserkészéletet nem tapasztalták meg azelőtt a gyakorlatban.
1923 júliusában 23 magyar cserkészvezető szerezte meg a WB-t. A képzést követően, az addigi hazai tisztképzés tapasztalatai alapján, ősszel felmerült az igény, hogy központi képzés, de legalábbis tematika legyen. Gilwelli alapokon, hosszas vitákkal kísért átalakításokkal dolgozták ki a hazai képzési rendszert. Megállapodtak abban, hogy a próba letétele mellett a jelöltek tiszti táborban sajátítsák el a cserkészvezetői ismereteket. Ehhez a mintát természetesen a Gilwell Park jelentette.
1924-ben, április 12-17. között tartották az első központi tiszti tábort. A jelenség erősen hasonlított az angol mintára, ugyanis gróf Khuen-Héderváry Károly főcserkész a saját birtokát ajánlotta fel erre a célra, Hédervárott. A képzés parancsnoka Molnár Frigyes külügyi vezető volt, a résztvevők az országos és a kerületi elnökségek tagjai voltak. Ebben az évben kidolgozták a teljes tematikát és próbáztatási rendszert, és megbízták a VK irányításával vitéz Faragó Edét. Voltak, akik Gilwell-rendszerű WB képzést végeztek, és ők, az alapok elhagyásával, de a magyar igényeknek megfelelően, alakították ki a képzési rendszert. Ez után mindenkinek ilyen képzésen kellett részt venni, illetve a régebben végzetteknek is 1926-ig részt kellett vennie ilyen képzésen.
Felmerült az ŐVVK kérdése is, két okból. Egyfelől egy felmérés alapján 1926-ban kiderült, hogy az akkor 15 éve dolgozó cserkészek között egy se állja meg a helyét a III. próba szintjén. Azaz a fogadalomig mindenki eljutott, a II. próbát 40-50% le tudta tenni, de a III. próbát senki nem tudta letenni az országban! Másrészt tudnunk kell, hogy a régi magyar cserkészetben más volt az őv-k és segédtisztek dolga, mint később. A modell ugyanis az volt, hogy a csapatot, illetve nagyobb csapat esetén a rajokat cserkésztisztek vezették. Ők tartották a kiképzéseket is, az őrsvezetőknek főként az őrs közösséggé válásában, az őrsi feladatok megszervezésében, esetleg egyes őrsi programok szervezésében volt szerepük. Csak néha tartottak kiképzéseket a parancsnok helyett. Hasonló szerepük volt a segédtiszteknek is, akik ténylegesen a cserkésztisztek „segédei” voltak. A tisztekhez hasonlóan az őrsvezetők is az őrsvezetői próba letételével szerezhették meg az őrsvezetői képesítést. A próba kivétele, az arra való kiválasztás és az egy éves felkészítés a csapatparancsnok feladata volt. Ez történhetett egyénileg vagy a vezetői őrssel való külön foglalkozások során, de a kerületek vagy körzetek is rendeztek őrsvezetőképző tanfolyamokat.
Ebben az évben a táborok már 12-13 naposak és évente többet is rendeztek (1925: 2., 3. és 4. központi és a szegedi Vidovszky Kálmán vezetésével; 1926: 5. és 6. központi). 1927-re már Cserkészpark és Vízitelep is segítette a vezetőképzést.
1927-ben a magyar cserkész-vezetőképzés számára a következő fontos előrelépést a hárshegyi Cserkészpark megszerzése jelentette. A Parkot az MCSSZ 1927. március 1-én vette bérbe a Heinrich családtól, „amelynek tagjai a cserkész gondolattal szemben igazi megértéssel viseltetnek”. A park első parancsnoka Sztrilich Pál lett, aki április 7-től ott is lakott. (Később, 1930-ban ő is szerzett képesítést a Gilwell Parkban.) Hédervárott az utolsó tiszti tábort 1928-ban tartották (9. tábor). Eztán évi 2-4 tiszti tábort tartottak a Cserkészparkban, 1943-ig összesen 108-at. Ezek rendesen szombaton kezdődtek és a következő hét keddjén értek véget. A táborok közül voltak olyanok, amelyeket fiatal, illetve kezdő vezetők számára tartottak és voltak olyanok, amelyek régi vezetők számára szolgáltak továbbképzésül. Emlékeztetőt írtak, valamint elvetették a tiszti táborban a társadalmi osztályok elkülönítését(!). A központi tiszti és őv-képzés mellett a ST-képzés a csapatok dolga maradt. A segédtiszteknek ugyanis – akik csak őrsvezető gyakorlat után nyerhettek ilyen képesítést – a tisztekhez hasonló anyagból és módon kellett próbázniuk, azonban nem a kerület, hanem a csapatparancsnok előtt, és vezetőképző táborokat sem rendeztek számukra. Ha viszont tiszti képesítést akartak szerezni, akkor ugyanazokat a feltételeket kellett teljesíteniük, mint azoknak, akik nem voltak segédtisztek.
A budapesti Cserkészpark megnyitása az őrsvezetőképzésben is fordulatot jelentett. 1927 tavaszán rendezte Sztrilich Pál az első országos őrsvezetőképző tábort, amelyet minden évben újabbak követtek. Ezek az egyhetes táborok általában a húsvéti szünetben vagy ritkán a nyári iskolai szünet elején voltak, sokszor több altáborban, akár több száz résztvevővel. A táborok programja forgószínpados formában tartott gyakorlati kiképzésből, őrsi és raj minta-összejövetelekből, különböző versenyekből, gyakorlatokból (cserkészjáték, akadályverseny, éjjeli gyakorlat) és világnézeti előadásokból állt. Ettől kezdve a VK táborok jelvénye a hárslevél lett. Alakja, színe, feliratai az idők folyamán változtak
1923 júliusában 23 magyar cserkészvezető szerezte meg a WB-t. A képzést követően, az addigi hazai tisztképzés tapasztalatai alapján, ősszel felmerült az igény, hogy központi képzés, de legalábbis tematika legyen. Gilwelli alapokon, hosszas vitákkal kísért átalakításokkal dolgozták ki a hazai képzési rendszert. Megállapodtak abban, hogy a próba letétele mellett a jelöltek tiszti táborban sajátítsák el a cserkészvezetői ismereteket. Ehhez a mintát természetesen a Gilwell Park jelentette.
1924-ben, április 12-17. között tartották az első központi tiszti tábort. A jelenség erősen hasonlított az angol mintára, ugyanis gróf Khuen-Héderváry Károly főcserkész a saját birtokát ajánlotta fel erre a célra, Hédervárott. A képzés parancsnoka Molnár Frigyes külügyi vezető volt, a résztvevők az országos és a kerületi elnökségek tagjai voltak. Ebben az évben kidolgozták a teljes tematikát és próbáztatási rendszert, és megbízták a VK irányításával vitéz Faragó Edét. Voltak, akik Gilwell-rendszerű WB képzést végeztek, és ők, az alapok elhagyásával, de a magyar igényeknek megfelelően, alakították ki a képzési rendszert. Ez után mindenkinek ilyen képzésen kellett részt venni, illetve a régebben végzetteknek is 1926-ig részt kellett vennie ilyen képzésen.
Felmerült az ŐVVK kérdése is, két okból. Egyfelől egy felmérés alapján 1926-ban kiderült, hogy az akkor 15 éve dolgozó cserkészek között egy se állja meg a helyét a III. próba szintjén. Azaz a fogadalomig mindenki eljutott, a II. próbát 40-50% le tudta tenni, de a III. próbát senki nem tudta letenni az országban! Másrészt tudnunk kell, hogy a régi magyar cserkészetben más volt az őv-k és segédtisztek dolga, mint később. A modell ugyanis az volt, hogy a csapatot, illetve nagyobb csapat esetén a rajokat cserkésztisztek vezették. Ők tartották a kiképzéseket is, az őrsvezetőknek főként az őrs közösséggé válásában, az őrsi feladatok megszervezésében, esetleg egyes őrsi programok szervezésében volt szerepük. Csak néha tartottak kiképzéseket a parancsnok helyett. Hasonló szerepük volt a segédtiszteknek is, akik ténylegesen a cserkésztisztek „segédei” voltak. A tisztekhez hasonlóan az őrsvezetők is az őrsvezetői próba letételével szerezhették meg az őrsvezetői képesítést. A próba kivétele, az arra való kiválasztás és az egy éves felkészítés a csapatparancsnok feladata volt. Ez történhetett egyénileg vagy a vezetői őrssel való külön foglalkozások során, de a kerületek vagy körzetek is rendeztek őrsvezetőképző tanfolyamokat.
Ebben az évben a táborok már 12-13 naposak és évente többet is rendeztek (1925: 2., 3. és 4. központi és a szegedi Vidovszky Kálmán vezetésével; 1926: 5. és 6. központi). 1927-re már Cserkészpark és Vízitelep is segítette a vezetőképzést.
1927-ben a magyar cserkész-vezetőképzés számára a következő fontos előrelépést a hárshegyi Cserkészpark megszerzése jelentette. A Parkot az MCSSZ 1927. március 1-én vette bérbe a Heinrich családtól, „amelynek tagjai a cserkész gondolattal szemben igazi megértéssel viseltetnek”. A park első parancsnoka Sztrilich Pál lett, aki április 7-től ott is lakott. (Később, 1930-ban ő is szerzett képesítést a Gilwell Parkban.) Hédervárott az utolsó tiszti tábort 1928-ban tartották (9. tábor). Eztán évi 2-4 tiszti tábort tartottak a Cserkészparkban, 1943-ig összesen 108-at. Ezek rendesen szombaton kezdődtek és a következő hét keddjén értek véget. A táborok közül voltak olyanok, amelyeket fiatal, illetve kezdő vezetők számára tartottak és voltak olyanok, amelyek régi vezetők számára szolgáltak továbbképzésül. Emlékeztetőt írtak, valamint elvetették a tiszti táborban a társadalmi osztályok elkülönítését(!). A központi tiszti és őv-képzés mellett a ST-képzés a csapatok dolga maradt. A segédtiszteknek ugyanis – akik csak őrsvezető gyakorlat után nyerhettek ilyen képesítést – a tisztekhez hasonló anyagból és módon kellett próbázniuk, azonban nem a kerület, hanem a csapatparancsnok előtt, és vezetőképző táborokat sem rendeztek számukra. Ha viszont tiszti képesítést akartak szerezni, akkor ugyanazokat a feltételeket kellett teljesíteniük, mint azoknak, akik nem voltak segédtisztek.
A budapesti Cserkészpark megnyitása az őrsvezetőképzésben is fordulatot jelentett. 1927 tavaszán rendezte Sztrilich Pál az első országos őrsvezetőképző tábort, amelyet minden évben újabbak követtek. Ezek az egyhetes táborok általában a húsvéti szünetben vagy ritkán a nyári iskolai szünet elején voltak, sokszor több altáborban, akár több száz résztvevővel. A táborok programja forgószínpados formában tartott gyakorlati kiképzésből, őrsi és raj minta-összejövetelekből, különböző versenyekből, gyakorlatokból (cserkészjáték, akadályverseny, éjjeli gyakorlat) és világnézeti előadásokból állt. Ettől kezdve a VK táborok jelvénye a hárslevél lett. Alakja, színe, feliratai az idők folyamán változtak
 |
 |
 |
 |
A vezetőképző táborok jelvénye: a hárslevél
1930-ra már volt őv, st és cst képzési tematika, tanfolyamokat és táborokat tartottak, és megalakul a HÖK (Házi vagy Hárshegyi Őrsvezetők Köre, később Honvéd). Ekkorra fogalmazódott meg az az igény, hogy a vezető legyen példaértékű. Erre sajnos csak hibákon keresztül jöttek rá a szövetség vezetői. A klasszikus képzési rendszer ekkorra állt össze, és valóban gilwelli képzést kaptak a jelöltek. 1936-tól a kiképzőket többre tanították: nemcsak a tudás közvetítőivé, hanem jellemnevelőkké kellett válniuk (A vezetés elsősorban példa!).
1939-ben az MCSSZ új Képesítési és Igazolási Szabályzatot léptetett érvénybe, amely új elnevezéseket alkotott és az őrsvezetőképzés kivételével az addigi képzési rendszert is átalakította. Fontos változás volt, hogy a VK-tanfolyamok, illetve táborok elvégzése ekkor már nem utólagos kötelezettsége volt a cserkésztiszteknek, hanem a képesítés megszerzéséhez szükséges előfeltétel. Az új rendszer szerint a legalacsonyabb tiszti fokozat a segédtiszt, illetve a tisztjelölt lett. Az előbbit volt őrsvezetők kaphatták meg egy tanfolyam eredményes elvégzése után, az utóbbit pedig felnőtt korban bekapcsolódók szerezhették meg egy 5 napos táborban. Ez után következett a rajtiszti, majd a csapattiszti és törzstiszti fokozat. A rajtiszteknek tanfolyamot, valamint rajtiszti tábort kellett elvégezni, a tanfolyam végén írásbeli, a tábor végén gyakorlati próbázással, míg a csapattiszteknek egy kéthetes kiképzőtáborban és annak keretén belüli teljesítménypróbán kellett alkalmasnak bizonyulniuk a képesítés megszerzéséhez. A legutolsó képesítési szint a törzstiszti volt. A törzstiszt képesítés a kiképzői karba való felvétel követelménye volt.
Ez a szabályzat 1943-ig volt érvényben, amikor a 8. Főcserkészi Paranccsal eltörölték a tiszti kar ilyen mértékű szétdarabolását, és az őv, st és cst fokozat maradt csak meg. A központi irányításúvá átszervezett mozgalomnak úgy látszik nem volt szüksége ilyen kifinomult vezetőképzési rendszerre. Az új rendszerben a tisztjelöltek és segédtisztek képzési módja megmaradt, a többi tiszti fokozatot azonban eltörölték, csupán egy cserkésztiszti képesítést tartottak meg, amelyet tanfolyam és tábor elvégzése után lehetett megszerezni. A Magyar Cserkészszövetség azonban a háborús állapotok miatt ezt az új rendszert – a többi akkori reformintézkedéshez hasonlóan – csak igen kevéssé tudta már a gyakorlatban megvalósítani.
A magyarországi cserkészet szétverésének éveiben (1945-48) nem a VK volt a legfontosabb, így a háború alatti rendszer maradt életben. Az egyik utolsó ŐVVK Csillebércen került megrendezésre (ami egy nemzeti nagytábor helyszíneként merült fel), ám az ott lévő jelölteket a táborparancsnokság közös programra vitte az úttörőkkel.
1948 májusa után az illegális cserkészet részévé vált a VK, amelynek nem voltak formális VK-keretei, hanem a búvópatak cserkészet kisközösségeinek vezetői készítettek fel ilyen munkára egy-egy embert. 1956. október 23. után újjáalakul az MCSSZ, de gyakorlatilag semmi sem történt az idő rövidsége miatt.
Az 1961-63-as nagy letartóztatások után gyakorlatilag megszűnt mindenféle utánpótlás, és csak egy-két közösség maradt meg, amely önmagában működött tovább.
1939-ben az MCSSZ új Képesítési és Igazolási Szabályzatot léptetett érvénybe, amely új elnevezéseket alkotott és az őrsvezetőképzés kivételével az addigi képzési rendszert is átalakította. Fontos változás volt, hogy a VK-tanfolyamok, illetve táborok elvégzése ekkor már nem utólagos kötelezettsége volt a cserkésztiszteknek, hanem a képesítés megszerzéséhez szükséges előfeltétel. Az új rendszer szerint a legalacsonyabb tiszti fokozat a segédtiszt, illetve a tisztjelölt lett. Az előbbit volt őrsvezetők kaphatták meg egy tanfolyam eredményes elvégzése után, az utóbbit pedig felnőtt korban bekapcsolódók szerezhették meg egy 5 napos táborban. Ez után következett a rajtiszti, majd a csapattiszti és törzstiszti fokozat. A rajtiszteknek tanfolyamot, valamint rajtiszti tábort kellett elvégezni, a tanfolyam végén írásbeli, a tábor végén gyakorlati próbázással, míg a csapattiszteknek egy kéthetes kiképzőtáborban és annak keretén belüli teljesítménypróbán kellett alkalmasnak bizonyulniuk a képesítés megszerzéséhez. A legutolsó képesítési szint a törzstiszti volt. A törzstiszt képesítés a kiképzői karba való felvétel követelménye volt.
Ez a szabályzat 1943-ig volt érvényben, amikor a 8. Főcserkészi Paranccsal eltörölték a tiszti kar ilyen mértékű szétdarabolását, és az őv, st és cst fokozat maradt csak meg. A központi irányításúvá átszervezett mozgalomnak úgy látszik nem volt szüksége ilyen kifinomult vezetőképzési rendszerre. Az új rendszerben a tisztjelöltek és segédtisztek képzési módja megmaradt, a többi tiszti fokozatot azonban eltörölték, csupán egy cserkésztiszti képesítést tartottak meg, amelyet tanfolyam és tábor elvégzése után lehetett megszerezni. A Magyar Cserkészszövetség azonban a háborús állapotok miatt ezt az új rendszert – a többi akkori reformintézkedéshez hasonlóan – csak igen kevéssé tudta már a gyakorlatban megvalósítani.
A magyarországi cserkészet szétverésének éveiben (1945-48) nem a VK volt a legfontosabb, így a háború alatti rendszer maradt életben. Az egyik utolsó ŐVVK Csillebércen került megrendezésre (ami egy nemzeti nagytábor helyszíneként merült fel), ám az ott lévő jelölteket a táborparancsnokság közös programra vitte az úttörőkkel.
1948 májusa után az illegális cserkészet részévé vált a VK, amelynek nem voltak formális VK-keretei, hanem a búvópatak cserkészet kisközösségeinek vezetői készítettek fel ilyen munkára egy-egy embert. 1956. október 23. után újjáalakul az MCSSZ, de gyakorlatilag semmi sem történt az idő rövidsége miatt.
Az 1961-63-as nagy letartóztatások után gyakorlatilag megszűnt mindenféle utánpótlás, és csak egy-két közösség maradt meg, amely önmagában működött tovább.
