A VK fejlődése a nemzetközi cserkészetben
1922-ben a Párizsban rendezett második Világkonferencia után számos küldöttség kelt át a Csatornán, hogy részt vegyen egy vezetőképzésben, a Gilwell Parkban. Ekkor kezdett a Gilwell nemzetközi méreteket ölteni.
Eleinte ezt a képesítést csak a Gilwell Parkban lehetett megszerezni, de később ettől eltekintettek. 1936-ban rendezték az első WB képzést az USA-ban, Schiff Scout Reservation-ban, melyet a Gilwell Park parancsnoka vezetett. A résztvevők főleg a BSA (Boy Scouts of America) legfőbb vezetői közül kerültek ki. 1969-ben a Helsinki Világkonferencia a tagszövetségek jogába adta a számukra legmegfelelőbb képzési tematika összeállítását. 1977-től már a tagszövetségek maguk képezhették kiképzőiket (addig erre csak Angliában volt lehetőség).
1936-tól kezdve Bi-Pi táborparancsnok-helyetteseket nevezett ki, akik tarthattak ilyen képzéseket, hiszen akár egy törzsnek is egyszerűbb a helyszínre utazni, mint az összes jelöltnek. Ők négy WB-t viselnek, Bi-Pi döntése nyomán.
1947-ben kísérleti képzést rendeztek, ahol „táborparancsnok-helyetteseket’ képeztek. Ez volt az első képzésvezető-képzés, mert addig a kiképzőket csak arra kérték, hogy vegyenek részt egy WB táboron. 1956-ban tartottak Keretképző képzést, aminek a végén három WB-t viselhettek a képzést sikeresen elvégzők. Ez volt az első igazi kiképzőképzés.
1961-ben létrehozták a WOSM-ben a Nemzetközi Vezetőképző Bizottságot (World Training Committee) és javasolták a tagszövetségeknek, hogy hozzanak létre vkvt-ket.
1963-ban az USA Monerey Bay kerületében Bánáthy Béla (Ludovikás főhadnagy, 1945-54 a KMCSSZ ausztriai megbízottja, később a BSA tagja, és nem igazán tart kapcsolatot a KMCSSZ-szel) kidolgozta a 11 vezetői kompetencia fejlesztését központba állító vezetőképzés új koncepcióját. Célja az volt, hogy a vezetőképzés cserkészet alapelveinek megfelelő, gyakorlatias és élvezetes képzéssé váljon, a vezetés minden szintjén az őrstagtól kezdve a felnőtt vezetőkig. A programot Bánáthy White Stagnek (Fehér Szarvas – Csodaszarvas) nevezte el, és ezen a néven is vált közismertté. Sajnos az idők folyamán a magyar vonatkozást egyre inkább elfelejtik, pl. ma már csak azt tudják, hogy a programban résztvevők által megtanult speciális titkosírást valaha egy ősi nép pálcákra róva használta…
A vezetőképzés célja a 11 vezetői kompetencia fejlesztése. A kiképző és a jelölt folyamatos, dinamikus viszonya arra ösztönzi a jelöltet, hogy a megszerezett tudást aktív cselekvéssel rögzítse magában, és mindezt megerősíti a kiképző munkája, amely élménnyé teszi a jelölt számára a kiképzést. Bánáthyék felismerték, hogy a vezetés nem egy ködös képesség, hanem jártasságok sora, mely megtanulható (ezt sűrítették a 11 vezetői kompetenciába). Ez a tanulás azonban nem lehet eseti, alkalomszerű, hanem tervszerűnek, programszerűnek kell lennie. A képzés felépítése során Bánáthyék alkalmazták először a rendszerelméleti megközelítést: először azt határozták meg pontosan, hogy a képzés végén mire képes a tanuló, majd meghatározták a cél elérésének mérési módját és a szükséges ismeretanyagot. Ezt követte a kiképzők feladatainak és az alkalmazott módszereknek a kidolgozása.
A White Stag program tapasztalatait és módszerét először az USA-ban építették be a WB képzésbe, majd a Nemzetközi Vezetőképző Bizottság jelentése és javaslata alapján, amelyet Bánáthy adott elő a 22. Világkonferencián 1969-ben, Helsinkiben, fogadták el a vezetőképzés új irányelveit. Ez egyrészt Bánáthy módszerét jelentette, melyet a World Scouting Reference Papers No.1. – Leadership Development címen adtak ki, másrészt megerősítették azt az alapelvet, hogy önként elfogadják a csapatvezetőképzés és kiképző-képzés módszereinek koordinálási folyamatát. Az új irányelvek az egység és rugalmasság kettős elvére épültek, és arra ösztönözték az egyes tagországokat, hogy alakítsák ki saját igényeiknek megfelelő képzési rendszerüket és kiképző csapatukat (National Training Team). Ennek elősegítésére öt régióban fokozatosan kialakították a Regionális Vezetőképző Bizottságot. A hagyomány szerint a vezetőképző csapat minden tagszövetségben az „1”-es számot viseli.
1973-ban a tagszövetségek önálló vezetőképző központjainak felállítását javasolta, illetve a vezetőképzésekről központi jelentést kértek a központba.1977-ben a tagszövetségekre bízták a képzésvezető-képzést is, ezzel megszakítva a Bi-Pi óta fennálló rendszert. Ebben az évben kiadták a Nemzetközi Kiképző Kézikönyv újabb kiadását. 1981-ben a kiképzések terén hangsúlyos szerepet kapott azt olyan felnőtt-vezetők képzése, akik nem csak csapatot vezetnek. Ehhez javasolták a különböző segédanyagok és segédkönyvek előállítását. 1993-ban a vezetőképzési tematikát kibővítették a menedzsment és az emberi erőforrás kezelés témákkal.
A nemzetközi vezetőképzési irányelvek mindenre kiterjednek, ami a felnőtt vezetők képzése körébe tartozik: az általános és konkrét célokra, módszerekre, a képzés elismerésére, a vezetők és vezetőképzők kiképzésére és megbízására, az országos szövetségek és a Világszövetség felelősségére és feladataira stb. Az irányelvek célja az, hogy biztosítsa a cserkészet módszereinek és céljainak egységességét. Ezen belül azonban minden szövetség szabadon határozhatja meg a képzés formáját, a használt oktatási anyagot stb. A Nemzetközi- és Regionális Vezetőképző Bizottságok az egyes tagszövetségek kérésére segítséget nyújtanak.
Eleinte ezt a képesítést csak a Gilwell Parkban lehetett megszerezni, de később ettől eltekintettek. 1936-ban rendezték az első WB képzést az USA-ban, Schiff Scout Reservation-ban, melyet a Gilwell Park parancsnoka vezetett. A résztvevők főleg a BSA (Boy Scouts of America) legfőbb vezetői közül kerültek ki. 1969-ben a Helsinki Világkonferencia a tagszövetségek jogába adta a számukra legmegfelelőbb képzési tematika összeállítását. 1977-től már a tagszövetségek maguk képezhették kiképzőiket (addig erre csak Angliában volt lehetőség).
1936-tól kezdve Bi-Pi táborparancsnok-helyetteseket nevezett ki, akik tarthattak ilyen képzéseket, hiszen akár egy törzsnek is egyszerűbb a helyszínre utazni, mint az összes jelöltnek. Ők négy WB-t viselnek, Bi-Pi döntése nyomán.
1947-ben kísérleti képzést rendeztek, ahol „táborparancsnok-helyetteseket’ képeztek. Ez volt az első képzésvezető-képzés, mert addig a kiképzőket csak arra kérték, hogy vegyenek részt egy WB táboron. 1956-ban tartottak Keretképző képzést, aminek a végén három WB-t viselhettek a képzést sikeresen elvégzők. Ez volt az első igazi kiképzőképzés.
1961-ben létrehozták a WOSM-ben a Nemzetközi Vezetőképző Bizottságot (World Training Committee) és javasolták a tagszövetségeknek, hogy hozzanak létre vkvt-ket.
1963-ban az USA Monerey Bay kerületében Bánáthy Béla (Ludovikás főhadnagy, 1945-54 a KMCSSZ ausztriai megbízottja, később a BSA tagja, és nem igazán tart kapcsolatot a KMCSSZ-szel) kidolgozta a 11 vezetői kompetencia fejlesztését központba állító vezetőképzés új koncepcióját. Célja az volt, hogy a vezetőképzés cserkészet alapelveinek megfelelő, gyakorlatias és élvezetes képzéssé váljon, a vezetés minden szintjén az őrstagtól kezdve a felnőtt vezetőkig. A programot Bánáthy White Stagnek (Fehér Szarvas – Csodaszarvas) nevezte el, és ezen a néven is vált közismertté. Sajnos az idők folyamán a magyar vonatkozást egyre inkább elfelejtik, pl. ma már csak azt tudják, hogy a programban résztvevők által megtanult speciális titkosírást valaha egy ősi nép pálcákra róva használta…
A vezetőképzés célja a 11 vezetői kompetencia fejlesztése. A kiképző és a jelölt folyamatos, dinamikus viszonya arra ösztönzi a jelöltet, hogy a megszerezett tudást aktív cselekvéssel rögzítse magában, és mindezt megerősíti a kiképző munkája, amely élménnyé teszi a jelölt számára a kiképzést. Bánáthyék felismerték, hogy a vezetés nem egy ködös képesség, hanem jártasságok sora, mely megtanulható (ezt sűrítették a 11 vezetői kompetenciába). Ez a tanulás azonban nem lehet eseti, alkalomszerű, hanem tervszerűnek, programszerűnek kell lennie. A képzés felépítése során Bánáthyék alkalmazták először a rendszerelméleti megközelítést: először azt határozták meg pontosan, hogy a képzés végén mire képes a tanuló, majd meghatározták a cél elérésének mérési módját és a szükséges ismeretanyagot. Ezt követte a kiképzők feladatainak és az alkalmazott módszereknek a kidolgozása.
A White Stag program tapasztalatait és módszerét először az USA-ban építették be a WB képzésbe, majd a Nemzetközi Vezetőképző Bizottság jelentése és javaslata alapján, amelyet Bánáthy adott elő a 22. Világkonferencián 1969-ben, Helsinkiben, fogadták el a vezetőképzés új irányelveit. Ez egyrészt Bánáthy módszerét jelentette, melyet a World Scouting Reference Papers No.1. – Leadership Development címen adtak ki, másrészt megerősítették azt az alapelvet, hogy önként elfogadják a csapatvezetőképzés és kiképző-képzés módszereinek koordinálási folyamatát. Az új irányelvek az egység és rugalmasság kettős elvére épültek, és arra ösztönözték az egyes tagországokat, hogy alakítsák ki saját igényeiknek megfelelő képzési rendszerüket és kiképző csapatukat (National Training Team). Ennek elősegítésére öt régióban fokozatosan kialakították a Regionális Vezetőképző Bizottságot. A hagyomány szerint a vezetőképző csapat minden tagszövetségben az „1”-es számot viseli.
1973-ban a tagszövetségek önálló vezetőképző központjainak felállítását javasolta, illetve a vezetőképzésekről központi jelentést kértek a központba.1977-ben a tagszövetségekre bízták a képzésvezető-képzést is, ezzel megszakítva a Bi-Pi óta fennálló rendszert. Ebben az évben kiadták a Nemzetközi Kiképző Kézikönyv újabb kiadását. 1981-ben a kiképzések terén hangsúlyos szerepet kapott azt olyan felnőtt-vezetők képzése, akik nem csak csapatot vezetnek. Ehhez javasolták a különböző segédanyagok és segédkönyvek előállítását. 1993-ban a vezetőképzési tematikát kibővítették a menedzsment és az emberi erőforrás kezelés témákkal.
A nemzetközi vezetőképzési irányelvek mindenre kiterjednek, ami a felnőtt vezetők képzése körébe tartozik: az általános és konkrét célokra, módszerekre, a képzés elismerésére, a vezetők és vezetőképzők kiképzésére és megbízására, az országos szövetségek és a Világszövetség felelősségére és feladataira stb. Az irányelvek célja az, hogy biztosítsa a cserkészet módszereinek és céljainak egységességét. Ezen belül azonban minden szövetség szabadon határozhatja meg a képzés formáját, a használt oktatási anyagot stb. A Nemzetközi- és Regionális Vezetőképző Bizottságok az egyes tagszövetségek kérésére segítséget nyújtanak.
