Tullner lager
Alább olvashatjátok Dobai Andris beszámolóját csapatunk kalandvágyó különítményének a tullni cserkészcsapat jubileumi táborában eltöltött napjairól. A tullniaknál portyáztunk is már, sőt, volt, hogy csak egy napra ugrottunk ki hozzájuk. És ezek szerint szimpatikusak voltunk nekik, olyannyira, hogy meghívtak minket csapatuk 100 éves fennállása alkalmából rendezett táborukba.
„Jaj, sáros lett a cipőm.” - elhangzott az ironikus tábori mondat. Kezdjük ott, hogy esett. Ezt jobb előre tisztázni. Olyannyira folyamatosan esett, hogy a továbbiakban csak akkor fogok szólni, ha épp nem. (Ha át akarod élni a tábori hangulatot, kapcsold be a hangszóród, és nyisd meg ezt a linket egy új lapon vagy ablakban, miközben olvasol):
http://www.rainymood.com/
Mivel tudom, hogy nincs sok időd ezt a beszámolót olvasni, és megijedsz, ha túllóg egy szöveg egy 800x600 pixeles képen, ezért a Tullnba vezető utunkat nem is részletezném. Beszélhetnék arról, hogy „hajnalban a Szent Borbála csapat portyakülönítménye reménytől és izgalomtól telt szívvel érkezett a népligeti autóbusz-pályaudvarra”, vagy hogy „Szia Gábor utaskísérőnk rémülten vette tudomásul, hogy a busz fele üres”, de most őszintén, kit izgat ez? Arról sem fogok beszélni, hogy milyen szívhez szóló és egyben felemelően bohókás Adam Sandler filmet néztünk, és hogy mivel csak fülhallgatókon szólt a hang, ezért a buszon csak Hanga hiénákat megszégyenítő hahotázását lehetett hallani. Úgyhogy induljunk inkább onnan, hogy Hanga, Mazsi, Mica, Mikolt, Bence, Matyi és én Bécsbe érkezvén kiváltottuk a teljes árú student jegyünket, majd rövid vonatozással elérkeztünk a tullni vasútállomásra, ahonnan egy rövid, egy megállásos városkerülő sétával eljutottunk a Duna holtágát körülölelő Garten Tullnba, a tábor helyszínére.
A cserkészotthonban már várt minket minden nagyobb csomagunk, példás rendben összekészítve, János jóvoltából, akinek ezt nem is tudjuk elégszer megköszönni. Felvéve tehát felszerelésünket jelentettük érkezésünket a ranger-rover, röviden RaRo altáborban. Itt térnék ki egy kicsit arra, hogy is volt felépítve a tábor. Három egység volt: a kiscserkészek(kayak), a cserkészek(explorer) és a nagycserkészek(ranger/rover) altábora. Az impozáns táborkapun belépve ebben sorrendben jöttek egymás után az út mentén. Mi korunknál fogva az utóbbiba lettünk beosztva, az osztrák és az olasz nagycserkészekkel egyetemben. E mellet két fontos egység volt még, az egyik a fesztiválsátor, amiről csak annyit, hogy az egész idei táborunk elfért volna benne (levegősen), és hogy volt benne egy bár. A másik pedig a wc konténer, amiben angol wc-k és piszoárok voltak (pár nap után már megkérdőjelezhető higiéniás állapotban). Ezzel az egyetlen problémánk az volt, hogy olyan 3-400 méterre volt a mi altáborunktól, ebből adódóan igyekeztünk elkerülni az ismeretlen eredetű tejtermékek fogyasztását.
Szóltam már, hogy nem esett? Nem véletlenül. Megérkezésünkkor a tábor már 5-10 cm sárral volt burkolva. Míg a sátraink nem álltak, két menedékünk volt az eső elől: a helyi majomszobor fölé felállított jurtasátor, és az osztrákok által fölvert ponyva-pavilon ami alá az asztalt tervezték felállítani. Az előbb említett jurta a legtöbb szempontból a lehető legpraktikátlanabb sátor volt, amit valaha láttunk, de ez hamar feledésbe merült, mikor láttuk, hogy a közepén tüzet lehet rakni, és raktak is. E köré ülve az esőben gyorsan ment az ismerkedés. Először a három vezető mutatkozott be nekünk: két testvér, Florian és Valentin, és Schabi (ő lány). Míg meg nem tanultuk a nevüket, beosztásukhoz és személyiségükhöz illően párosítottunk hozzájuk neveket magunk között, így Florian lett Zsolti, Valentin lett Pató, és Schabi lett Zsuzsi. Az osztrák cserkészek közül csak egyet emelnék ki, Clemenst, akiről kiderült, hogy tud magyarul, mivel egyik szülője magyar. Ő volt a garancia arra, hogy ne beszéljünk ki mindenkit feltűnően, nem mintha akartuk volna .
A bemutatkozás és egy rövid ebéd után felállítottuk saját sátrainkat, majd jelentkeztünk munkára, ahogy azt illik. Ekkor „Zsolti” előkapott egy papírt amin ez volt:
Elkerekedett szemünket látva hamar magyarázkodni kezdett, és elmondta, hogy ez lesz az asztalunk a pavilon alatt, és hogy semmiféle szimbolikát nem takar a formája. Elhittük, és munkához is láttunk. Az osztrák tervezés, mint kiderült, szereti mellőzni a praktikát, ezért lehetett, hogy a RaRo tábor (egyelőre) két csapatának a kb. 20 cserkésze azzal töltötte az egész délutánját, hogy 15 centi vastag fenyő rönköket csapolt esőkabátban, hogy a rajzon látható vonalaknak megfelelően szépen egymásra feküdjenek. De jó cserkészhez illően emelt fővel, vidáman és meggondoltan végeztük feladatunkat.
Este aztán részt vettünk a jurtában megtartott osztrák esten, amire már az olaszok is megérkeztek, így bár szűkösen, de családias jó hangulatban fogyasztottuk a császármorzsát, kolbászokat, s egyebeket. Ezen este bizonyítottuk először a magyar virtus világot rengető erejét, ugyanis a többszörös túlerőben lévő és hírhedten nagyhangú olaszokat úgy odanótáztuk a falhoz, hogy azok szégyenkezve botorkáltak vissza a sátraikba. Ez persze nem szabott gátat a barátságnak, csak az erőviszonyokat tisztázta.
Másnap reggel volt az első zászlószertartás, ami a miénktől abban különbözött csak, hogy nem volt benne síp, sorakozó, vigyázz, jelentés, ima, napiparancs vagy ének. Mi persze énekszóval vonultunk ki, majd a táborparancsnokok elmondták, mi lesz aznap és milyen az időjárás, felvontuk a zászlókat tisztelegve néma csöndben, majd egy „Bye!” vezényszóra elvonultunk dolgunkra. Uram ezen a napon csatlakozott hozzánk, amúgy ez a nap is építkezésre volt szánva, nem is részletezném. Este a fesztiválsátorban tartották meg a nyitó „tüzet”, merthogy még mindig nem szóltam, hogy elállt volna az eső. A tüzet kihangosított gitárosok vezették; minden ország zászlaját a himnuszukkal köszöntve felvonultatták a színpadra, majd megtanították a tábori éneket. Minden csapat előadott egy számára kedves játékot vagy éneket, mi a nyelvi különbségekre való tekintettel az „Omamma óóó” című közkedvelt énekünket tanítottuk meg.
A következő napról nem sok emlékem van, de befejeztük az asztalt az biztos. Ja és nyílt nap volt, ami ugyanolyan élménydús, mint a mi táborainkban Tullntól nem messze a Dunán felfelé haladva van Krems városa, oda vonatoztunk másnap reggel az osztrákokkal (olasz pajtásaink bicikliztek), hogy megcsodáljuk annak környékét, borvidékét, és középkori emlékeit. Jaj, nem is szóltam, nem esett(!!!), úgyhogy lehalkíthatjátok a hangszóróitokat, és feltekerhetitek a fűtéseteket, mert a zuhogó esőt egyik napról a másikra 40 fokos kánikula váltotta fel. A városok szépek voltak, a kirándulás jól esett, és a borászatnak is finom volt a modora. Az éjszakát Kremsben, egy középkori toronyban töltöttük, amit annak idején puskapor tárolására használtak, ezért óvatosan forgolódtunk. Mire visszaértünk másnap a táborba, tárt karokkal fogadott minket Schabi, Florian és az eső. Az estét tehát ismét a jurtában kezdtük, és ha jól emlékszem, ezen az estén derült fény rá, hogy a Hanga paraszt, de ezt majd ő elmeséli, ha leszállt a John Deer-jéről. Mi magyarok másnap reggel az ajándékba bérelt biciklinkkel elindultunk a saját biciklitúránkra. A biciklik közt volt egy tandem is, amitől először nagyon idegenkedtünk, de később teljesen a szívünkbe lopta magát, el is neveztük stílusosan Rárónak, és csak nagyon nehezen váltunk meg tőle. Mivel még mindig erősen szakadt az eső, ezért odafele inkább vonatra szálltunk, és úgy mentünk el Klosterneuburgba, ahol egy fedett strand várt ránk. Visszafelé már megint nem esett, úgyhogy végigtekertünk a dunaparton a táborig. Ezen a napon este volt a „magyar est”, amire pörkölttel, Csík zenekarral, és János jószívűségéből kiváló villányi borokkal készültünk. A pörköltről csak annyit, hogy vastapsot kapott, ami Bencét és segítőit dicséri. A többiekkel a tábortüzet készítettük elő, amire pedig kihívták a rendőrséget, jelezném nem a tűz miatt. De mivel több befolyásos városi elöljáró is ült a tűznél, és ők nagyon is élvezték, ezért a riasztásnak nem lett komolyabb következménye. Szóval mindent összevetve sikeresnek könyveltük el az estünket.
Másnap Bécsbe utaztunk (nem esett!), délelőtt egy kis igaz-hamis-találós-kérdésekkel megtűzdelt városnézés volt a program, majd délután kedvünkre kóborolhattunk. A kóborlásnak az lett a következménye, hogy a vonatot nem volt esélyünk elérni a végállomásnál. Viszont a metró tovább haladt az első vonatállomásig, Heiligestadtba, úgyhogy lehetőségünk volt részt venni a helyi népszokásnak számító peronfutáson, amikor is a metróból kitóduló tömeg fejvesztve rohan a pályaudvar másik végében lévő vágányhoz, hogy éppen elérje az éppen befutó vonatot. Egyébként ez volt a legrövidebb városnézés, amiben valaha részünk volt. A délután maradék részét a strandon töltöttük, de nem kellett bemenjünk a vízbe, mert gyakorlatilag egy folyamatos vízoszlop vett körbe minket, ami egész Tullnt befedte. Ennyi esőt egyszerre én még életemben nem láttam. Mikor visszaértünk, nem csak mi voltunk elázva, de legtöbbünk sátra is úszott már, az alatta felgyűlt kb. 10 centi vízen. Így hát az olasz este kezdetéig a költözködés volt a program. Egyébként az olaszok is kitettek magukért, aznap este is kihívták a rendőröket, de engem főleg a kávéjukkal vettek meg, bár a pizzájuk se volt semmi.
Péntek délelőttre elállt az eső, visszajött a 40 fok, ígyhát tábori ügyességi vetélkedőt játszottunk kevert csoportokban, amin Kelemen és Bence jóvoltából csapatunk volt az egyik legeredményesebb. Este volt ünnepélyes táborzáró-szertartás, amin megtörtént a csapatok zászlócseréje, és a testvérkapcsolatok megünneplése. A szombatot egy nagyon pörgős kereskedőjátékkal egybekötött táborbontással kezdtük, majd sima táborbontással folytattuk, ami alatt Mikolt elhagyott minket, és tovább utazott Berlin irányába. Estére aztán átköltöztünk a cserkészházba, ahol hét országra szóló bulit csaptunk az osztrákokkal, a hét nap fáradalmairól teljesen megfeledkezve. Vasárnap reggel János eljött Uramért, és a felszerelésünkért (mindkettőt nagyon köszönjük ), mi többiek viszont Schabi kedves unszolására maradtunk még pár órát segíteni a takarításban és a pakolásban, és csak egy-két Kossuth nótát énekeltünk közben. A délutánt aztán Bécsben időztük el a buszunk indulásáig, a helyi utcai művészetben gyönyörködve. Hazafelé ismét megnéztük Adam Sandlert, majd olyan fél 11-re meg is érkeztünk a Népligethez, ázottan, izzadtan, elfáradva, de rengeteg vidám perccel a hátunk mögött, remélve, hogy valamikor talán megismételhetjük ezt az utat, szárazon.
Dobai Andris
„Jaj, sáros lett a cipőm.” - elhangzott az ironikus tábori mondat. Kezdjük ott, hogy esett. Ezt jobb előre tisztázni. Olyannyira folyamatosan esett, hogy a továbbiakban csak akkor fogok szólni, ha épp nem. (Ha át akarod élni a tábori hangulatot, kapcsold be a hangszóród, és nyisd meg ezt a linket egy új lapon vagy ablakban, miközben olvasol):
http://www.rainymood.com/
Mivel tudom, hogy nincs sok időd ezt a beszámolót olvasni, és megijedsz, ha túllóg egy szöveg egy 800x600 pixeles képen, ezért a Tullnba vezető utunkat nem is részletezném. Beszélhetnék arról, hogy „hajnalban a Szent Borbála csapat portyakülönítménye reménytől és izgalomtól telt szívvel érkezett a népligeti autóbusz-pályaudvarra”, vagy hogy „Szia Gábor utaskísérőnk rémülten vette tudomásul, hogy a busz fele üres”, de most őszintén, kit izgat ez? Arról sem fogok beszélni, hogy milyen szívhez szóló és egyben felemelően bohókás Adam Sandler filmet néztünk, és hogy mivel csak fülhallgatókon szólt a hang, ezért a buszon csak Hanga hiénákat megszégyenítő hahotázását lehetett hallani. Úgyhogy induljunk inkább onnan, hogy Hanga, Mazsi, Mica, Mikolt, Bence, Matyi és én Bécsbe érkezvén kiváltottuk a teljes árú student jegyünket, majd rövid vonatozással elérkeztünk a tullni vasútállomásra, ahonnan egy rövid, egy megállásos városkerülő sétával eljutottunk a Duna holtágát körülölelő Garten Tullnba, a tábor helyszínére.
A cserkészotthonban már várt minket minden nagyobb csomagunk, példás rendben összekészítve, János jóvoltából, akinek ezt nem is tudjuk elégszer megköszönni. Felvéve tehát felszerelésünket jelentettük érkezésünket a ranger-rover, röviden RaRo altáborban. Itt térnék ki egy kicsit arra, hogy is volt felépítve a tábor. Három egység volt: a kiscserkészek(kayak), a cserkészek(explorer) és a nagycserkészek(ranger/rover) altábora. Az impozáns táborkapun belépve ebben sorrendben jöttek egymás után az út mentén. Mi korunknál fogva az utóbbiba lettünk beosztva, az osztrák és az olasz nagycserkészekkel egyetemben. E mellet két fontos egység volt még, az egyik a fesztiválsátor, amiről csak annyit, hogy az egész idei táborunk elfért volna benne (levegősen), és hogy volt benne egy bár. A másik pedig a wc konténer, amiben angol wc-k és piszoárok voltak (pár nap után már megkérdőjelezhető higiéniás állapotban). Ezzel az egyetlen problémánk az volt, hogy olyan 3-400 méterre volt a mi altáborunktól, ebből adódóan igyekeztünk elkerülni az ismeretlen eredetű tejtermékek fogyasztását.
Szóltam már, hogy nem esett? Nem véletlenül. Megérkezésünkkor a tábor már 5-10 cm sárral volt burkolva. Míg a sátraink nem álltak, két menedékünk volt az eső elől: a helyi majomszobor fölé felállított jurtasátor, és az osztrákok által fölvert ponyva-pavilon ami alá az asztalt tervezték felállítani. Az előbb említett jurta a legtöbb szempontból a lehető legpraktikátlanabb sátor volt, amit valaha láttunk, de ez hamar feledésbe merült, mikor láttuk, hogy a közepén tüzet lehet rakni, és raktak is. E köré ülve az esőben gyorsan ment az ismerkedés. Először a három vezető mutatkozott be nekünk: két testvér, Florian és Valentin, és Schabi (ő lány). Míg meg nem tanultuk a nevüket, beosztásukhoz és személyiségükhöz illően párosítottunk hozzájuk neveket magunk között, így Florian lett Zsolti, Valentin lett Pató, és Schabi lett Zsuzsi. Az osztrák cserkészek közül csak egyet emelnék ki, Clemenst, akiről kiderült, hogy tud magyarul, mivel egyik szülője magyar. Ő volt a garancia arra, hogy ne beszéljünk ki mindenkit feltűnően, nem mintha akartuk volna .
A bemutatkozás és egy rövid ebéd után felállítottuk saját sátrainkat, majd jelentkeztünk munkára, ahogy azt illik. Ekkor „Zsolti” előkapott egy papírt amin ez volt:
Elkerekedett szemünket látva hamar magyarázkodni kezdett, és elmondta, hogy ez lesz az asztalunk a pavilon alatt, és hogy semmiféle szimbolikát nem takar a formája. Elhittük, és munkához is láttunk. Az osztrák tervezés, mint kiderült, szereti mellőzni a praktikát, ezért lehetett, hogy a RaRo tábor (egyelőre) két csapatának a kb. 20 cserkésze azzal töltötte az egész délutánját, hogy 15 centi vastag fenyő rönköket csapolt esőkabátban, hogy a rajzon látható vonalaknak megfelelően szépen egymásra feküdjenek. De jó cserkészhez illően emelt fővel, vidáman és meggondoltan végeztük feladatunkat.
Este aztán részt vettünk a jurtában megtartott osztrák esten, amire már az olaszok is megérkeztek, így bár szűkösen, de családias jó hangulatban fogyasztottuk a császármorzsát, kolbászokat, s egyebeket. Ezen este bizonyítottuk először a magyar virtus világot rengető erejét, ugyanis a többszörös túlerőben lévő és hírhedten nagyhangú olaszokat úgy odanótáztuk a falhoz, hogy azok szégyenkezve botorkáltak vissza a sátraikba. Ez persze nem szabott gátat a barátságnak, csak az erőviszonyokat tisztázta.
Másnap reggel volt az első zászlószertartás, ami a miénktől abban különbözött csak, hogy nem volt benne síp, sorakozó, vigyázz, jelentés, ima, napiparancs vagy ének. Mi persze énekszóval vonultunk ki, majd a táborparancsnokok elmondták, mi lesz aznap és milyen az időjárás, felvontuk a zászlókat tisztelegve néma csöndben, majd egy „Bye!” vezényszóra elvonultunk dolgunkra. Uram ezen a napon csatlakozott hozzánk, amúgy ez a nap is építkezésre volt szánva, nem is részletezném. Este a fesztiválsátorban tartották meg a nyitó „tüzet”, merthogy még mindig nem szóltam, hogy elállt volna az eső. A tüzet kihangosított gitárosok vezették; minden ország zászlaját a himnuszukkal köszöntve felvonultatták a színpadra, majd megtanították a tábori éneket. Minden csapat előadott egy számára kedves játékot vagy éneket, mi a nyelvi különbségekre való tekintettel az „Omamma óóó” című közkedvelt énekünket tanítottuk meg.
A következő napról nem sok emlékem van, de befejeztük az asztalt az biztos. Ja és nyílt nap volt, ami ugyanolyan élménydús, mint a mi táborainkban Tullntól nem messze a Dunán felfelé haladva van Krems városa, oda vonatoztunk másnap reggel az osztrákokkal (olasz pajtásaink bicikliztek), hogy megcsodáljuk annak környékét, borvidékét, és középkori emlékeit. Jaj, nem is szóltam, nem esett(!!!), úgyhogy lehalkíthatjátok a hangszóróitokat, és feltekerhetitek a fűtéseteket, mert a zuhogó esőt egyik napról a másikra 40 fokos kánikula váltotta fel. A városok szépek voltak, a kirándulás jól esett, és a borászatnak is finom volt a modora. Az éjszakát Kremsben, egy középkori toronyban töltöttük, amit annak idején puskapor tárolására használtak, ezért óvatosan forgolódtunk. Mire visszaértünk másnap a táborba, tárt karokkal fogadott minket Schabi, Florian és az eső. Az estét tehát ismét a jurtában kezdtük, és ha jól emlékszem, ezen az estén derült fény rá, hogy a Hanga paraszt, de ezt majd ő elmeséli, ha leszállt a John Deer-jéről. Mi magyarok másnap reggel az ajándékba bérelt biciklinkkel elindultunk a saját biciklitúránkra. A biciklik közt volt egy tandem is, amitől először nagyon idegenkedtünk, de később teljesen a szívünkbe lopta magát, el is neveztük stílusosan Rárónak, és csak nagyon nehezen váltunk meg tőle. Mivel még mindig erősen szakadt az eső, ezért odafele inkább vonatra szálltunk, és úgy mentünk el Klosterneuburgba, ahol egy fedett strand várt ránk. Visszafelé már megint nem esett, úgyhogy végigtekertünk a dunaparton a táborig. Ezen a napon este volt a „magyar est”, amire pörkölttel, Csík zenekarral, és János jószívűségéből kiváló villányi borokkal készültünk. A pörköltről csak annyit, hogy vastapsot kapott, ami Bencét és segítőit dicséri. A többiekkel a tábortüzet készítettük elő, amire pedig kihívták a rendőrséget, jelezném nem a tűz miatt. De mivel több befolyásos városi elöljáró is ült a tűznél, és ők nagyon is élvezték, ezért a riasztásnak nem lett komolyabb következménye. Szóval mindent összevetve sikeresnek könyveltük el az estünket.
Másnap Bécsbe utaztunk (nem esett!), délelőtt egy kis igaz-hamis-találós-kérdésekkel megtűzdelt városnézés volt a program, majd délután kedvünkre kóborolhattunk. A kóborlásnak az lett a következménye, hogy a vonatot nem volt esélyünk elérni a végállomásnál. Viszont a metró tovább haladt az első vonatállomásig, Heiligestadtba, úgyhogy lehetőségünk volt részt venni a helyi népszokásnak számító peronfutáson, amikor is a metróból kitóduló tömeg fejvesztve rohan a pályaudvar másik végében lévő vágányhoz, hogy éppen elérje az éppen befutó vonatot. Egyébként ez volt a legrövidebb városnézés, amiben valaha részünk volt. A délután maradék részét a strandon töltöttük, de nem kellett bemenjünk a vízbe, mert gyakorlatilag egy folyamatos vízoszlop vett körbe minket, ami egész Tullnt befedte. Ennyi esőt egyszerre én még életemben nem láttam. Mikor visszaértünk, nem csak mi voltunk elázva, de legtöbbünk sátra is úszott már, az alatta felgyűlt kb. 10 centi vízen. Így hát az olasz este kezdetéig a költözködés volt a program. Egyébként az olaszok is kitettek magukért, aznap este is kihívták a rendőröket, de engem főleg a kávéjukkal vettek meg, bár a pizzájuk se volt semmi.
Péntek délelőttre elállt az eső, visszajött a 40 fok, ígyhát tábori ügyességi vetélkedőt játszottunk kevert csoportokban, amin Kelemen és Bence jóvoltából csapatunk volt az egyik legeredményesebb. Este volt ünnepélyes táborzáró-szertartás, amin megtörtént a csapatok zászlócseréje, és a testvérkapcsolatok megünneplése. A szombatot egy nagyon pörgős kereskedőjátékkal egybekötött táborbontással kezdtük, majd sima táborbontással folytattuk, ami alatt Mikolt elhagyott minket, és tovább utazott Berlin irányába. Estére aztán átköltöztünk a cserkészházba, ahol hét országra szóló bulit csaptunk az osztrákokkal, a hét nap fáradalmairól teljesen megfeledkezve. Vasárnap reggel János eljött Uramért, és a felszerelésünkért (mindkettőt nagyon köszönjük ), mi többiek viszont Schabi kedves unszolására maradtunk még pár órát segíteni a takarításban és a pakolásban, és csak egy-két Kossuth nótát énekeltünk közben. A délutánt aztán Bécsben időztük el a buszunk indulásáig, a helyi utcai művészetben gyönyörködve. Hazafelé ismét megnéztük Adam Sandlert, majd olyan fél 11-re meg is érkeztünk a Népligethez, ázottan, izzadtan, elfáradva, de rengeteg vidám perccel a hátunk mögött, remélve, hogy valamikor talán megismételhetjük ezt az utat, szárazon.
Dobai Andris
Rovat:
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
