"Minden táborral gazdagabbak leszünk"

Beküldte szerkeszto - 2012. augusztus 08., 12:28

A 165.sz. Jókai Mór cserkészcsapat tábori beszámolója:

Egy hátizsákra való ruha, csajkazsák, spágó… minden, ami tíz napra kell, és semmi, ami fölösleges. Ennyit pakoltunk össze, és buszra szálltunk… Így kezdődött ez az út is. Mire Galvácsra értünk, a táborhelyünkre, már szakadt az eső. Ez sem ritka, ha cserkésztáborba megy az ember, márpedig mi cserkésztáborba indultunk július utolsó tíz napjában. Ha nem is a legkedvezőbb fordulat, egy cserkészt még az időjárás viszontagságai sem tántoríthatnak el, ha egyszer tábort akar építeni.
Az első nap lelkes mosolyai így is átragyogtak az esőcseppeken, később jobb lett az idő is, és álltak a sátrak is. A tábortüzet esőben is megtartottuk. Igaz, fedett helyen és mécsesekkel, de így is jót játszottunk, és énekeltünk, mert egy cserkésztáborban nem létezik este tábortűz nélkül.
Tíz napba nagyon sok minden belefér, ha az ember jól osztja be az időt. A tábor legifjabb résztvevői még kisiskolások, a legnagyobbak már felnőttek voltak, akadtak gimnazisták, sőt egyetemisták is. Hat őrsbe osztva tevékenykedtünk, az őrsi körletekben kerítést, kaput, padot építettünk, kinek mit sikerült összehoznia. A kényelem öt csillagos volt. A nagyobb fiúknak saját őrsi tavacskájuk volt, tele kővel, aztán sárral is. Kicsik és nagyok, lányok és fiúk együtt tudtak futkározni a számháborúban, összecsapni a színháborúban, játszani, kézműveskedni, kirándulni, különféle táncokat tanulni, énekelni, és reggel-este imádkozni a táborkeresztnél. Nem kis dolog ez. Persze a nagyobbak már kivették részüket a programok megszervezésében is, gondoskodnak a kisebbekről, tábortüzet vezettek… De ki mondta, hogy húszévesen nem mókás dolog dombra terített fólián vízicsúszdázni, papír meteorokkal dobálni egymást, vagy vízipisztollyal lövöldözni egymást?
Voltunk túrázni,és fürödtünk a Rakaca-tóban. Jártunk a szendrői várnál, az új kilátóban, Abodon az árpádkori református templomban, meghallgathattuk a helyi parókus atya előadását a görög katolikus templomban, batikoltunk kispárnát, tanultunk ír táncot, keringőt, még a limbóléc leverése is sorra került. Ettünk zöld tejbegrízt, kék gofrit, fagylaltoztunk, kóláztunk, megkóstolhattuk a helyileg készült halászlevet, és gulyást, sok érdekes dolgot megtudhattunk az apostolokról, lombot vetett és benépesedett általunk egy lepedőre alkotott jócselekedetfa, volt éjszakai túra a „katlannak” nevezett kőbánya felé, álomba hajló csillagászat, esti meseerdő, történelmi nyomozós játék… Az a baj, hogy fel sem tudok sorolni mindent.
A tábor során felelevenítettük a Magyar Cserkészszövetség történetét, ami pontosan száz évvel ezelőtt kezdődött el. Ennek a száz évnek a leghíresebb cserkészei is „meglátogattak” minket a keretmese által. Minden nap megjelent egy-egy fontos személy (A Bi-Pi üzenetét hozó Agnes Baden-Powell, Karácsony Sándor, Lindenmeyer Antónia, Sík Sándor, Teleki Pál, és felesége, Bolváry Pál, atya, Bodnár Gábor, Némethy Kesserű Judit néni, és Ádám János jezsuita atya. …), akiket a nagyobb cserkészek személyesítettek meg. Újoncaink is voltak, akik először jártak cserkésztáborban. Ők is sok mindent megtanultak, próbáztak is, és az utolsó estén fogadalmat tehettek és nyakkendőt kaptak. Így a csapatunk néhány új taggal bővült, akiket örömmel fogadtunk cserkésztestvéreinkké. Bővült a roverek száma is. Felnőttünk…
Így megy ez már évek óta. Egyesek mennek, mások jönnek. Kétszer ballagtam el, mióta a 165. sz. Jókai Mór cserkészcsapatnak tagja vagyok, és a cserkészetben mindig szerettem (többek között), hogy itt elfogadnak, és hogy nem kell elmennem, elballagnom, hiszen a nagyokra éppúgy szükség van, mint a kicsikre. Egy csapat addig működik jól, amíg mindenkinek meg van benne a helye, s akik eltávolodnak, azoknak is van mindig esélyük visszatérni. Az az igazság, hogy én nem szeretek búcsúzni, de tudjuk, egyszer mindennek eljön az ideje, mert semmi sem tart örökké. Egyszer majd el kell menni, fel kell nőni, új életet kezdeni. Ám a búcsú azt is jelenti, haladunk valahová, vannak emlékeink és vannak barátaink… És hogy volt egy nagyon szép gyerekkorunk.
A tábor végére alaposan elfáradtunk, de úgy érzem (a nyolcadik táborom után is), hogy nagyon sokat kaptam. Az embernek a lelke töltődik fel, mint valami akkumulátor. És azt hiszem, hogy ez itt a lényeg. Minden táborral gazdagabbak leszünk, és remélhetőleg ez a gazdagság nem pereg le rólunk úgy, mint a hazahozott sár, és nem szalad el, mint a hátizsákunkban esetlegesen elbújt bogarak…

Ölveczki Georgia, ŐV – 165. sz. Jókai Mór cserkészcsapat (Kazincbarcika)

Rovat: