Százéves a Magyar Cserkészszövetség

Beküldte szerkeszto - 2012. október 12., 12:02
Isten felé növekedve
 
A két fiú csaknem egyszerre rántja ki és szegezi a másikra öve mögé betűrt nyakkendőjét: itt bizony párbaj folyik. Ott meg egy csapat lány megy kézen fogva: támadnak a nagyvállalatok. A százéves fennállását ünneplő Magyar Cserkészszövetség 100 forint, 100 év, 100 kalmár című kereskedőjátékába pillantottunk bele, amelyet szeptember 28-án, Budapesten rendeztek meg. Az évforduló alkalmából a Magyar Nemzeti Bank százforintos címletű emlékérmét bocsátott ki, december 28-án, a cserkészszövetség megalakulásának napján pedig emlékülést tartanak az Országházban. De kik is azok a cserkészek? Mit tudunk róluk ma, száz év távlatából?

„Önkéntes, vallásos, politikamentes ifjúságnevelő mozgalom, melynek célja annak elérése, hogy a társadalmat életrevaló, elkötelezett, felelős és egészséges polgárok alkossák, akiknek fontos, hogy önmaguk nevelése által Isten felé növekedjenek” – idézi a cserkészet definícióját Solymosi Balázs országos vezetőtiszt, aki a Tömörkény utcai „főhadiszálláson” mutatja be a mozgalom egészét. Mint mondja, bármely vallás, egyház vagy felekezet követője lehet cserkész, csupán az a fő, hogy elfogadja egy transzcendens valóság létezését, élő legyen az istenkapcsolata. A cserkészet alapelve ugyanis a kötelességteljesítés Isten, a másik és önmagunk felé. Nevelési módszere az úgynevezett cserkészmódszer, melynek világszerte egységes eleme a kisközösségi rendszer, az életformát adó törvény, az elköteleződést segítő fogadalom, a cselekedve tanulás, a megannyi ösztönző, vonzó és hasznos program, főként a természetben, ahol kézzelfoghatóvá válik a transzcendens, s viselkedésünk természetessé válik. Jellemzően hazai eleme pedig a magyar kultúra ápolása, főként a népi hagyományok megőrzése.
 
Magyarországon 1910-ben alakultak az első csapatok, a Magyar Cserkészszövetség pedig két évvel később, 1912-ben jött létre. A mozgalmat a II. világháborút követően betiltották, de titokban továbbra is működött, a rendszerváltozástól kezdve pedig már legálisan. „Mindaddig tájfutó-egyesületnek álcázott közösségbe jártam” – meséli a vezetőtiszt.

A cserkésszé válás alsó korhatára hét év, felső pedig nincs: az a fő, hogy az illető még „ideát” legyen. A tagok négy–tizenöt fős, azonos korosztályúakból és neműekből álló közösségekben, vagyis őrsökben tevékenykednek. Vezetőjük olyan, mint egy báty vagy nővér, kiváló bandavezér, aki – Solymosi Balázs szavaival – arra nevel, hogy „a fiúk kirakatok betörése helyett túrázzanak, a lányok meg pletykálás helyett kézműveskedjenek”. Példakép: tegyen bármit, a többiek előbb-utóbb olyanok lesznek, mint ő. Ezt észben tartva kell hát cselekednie.
Kettő–nyolc őrs alkot egy rajt, melynek tagjai azonos korúak, parancsnokuk viszont már nem testvér-korú, hanem felnőtt vezető. A cserkészet alapítója, Bi-Pi, azaz Robert Baden-Powell iránymutatása szerint egy rajban nem lehet több harminckét főnél. Ő maga tizenat gyerekkel tudott ugyanis „elbánni”, de belátta, vannak emberek, akik kétszer olyan jók, mint ő… A rajok az azonos lakóterületen élőket egybefogó csapatokba, a csapatok pedig kerületekbe szerveződnek. „Minden vezetőnk képzett – hangsúlyozza Solymosi Balázs –, biztosnak kell lennünk abban, hogy olyan valakit neveztünk ki, akire más gyermekét nyugodtan rábízhatjuk.”
 
Nagy Enikő
 

„Olyan, mint a szájhagyomány…”
Beszélgetés Buday Barnabás országos elnökkel
 
– Miért érdemes ma cserkésznek lenni? Annyiféle ifjúsági mozgalom létezik…

– A cserkészet a legjobb dolog, ami egy gyerekkel történhet. Sok mindennel foglalkozhat, igazi közösségbe kerülhet általa. Nem látok alternatívát. Egy ifjúsági mozgalom, közösség általában arról szól, hogy a fiatalok együtt vannak, beszélgetnek, imádkoznak, s nem mennek túrázni a szakadó esőben, mínusz két fokban. De ha hiányzik az, ami a cserkészet lényegét adja, a módszer, az egyenruha, a csapat, előbb-utóbb laza baráti társasággá alakul. A cserkészet az egész embert, vagyis a testet, a lelket, a szellemet, az érzelmeket és a társas kapcsolatokat is fejleszti.

– Nem félő, hogy az egyenruha azt az érzést kelti a fiatalokban, hogy teljesen egyformák, s nem tudtak egyéniséggé válni?

– Aki felveszi az egyenruhát, elköteleződik. Sokszor mondjuk a srácoknak, hogy ha abban látják őket, az egész mozgalmat megítélhetik, ezért nem mindegy, hogyan viselik. Én nagyon szeretem hordani. Van abban valami, amikor portya után a főváros utcáin hazafelé baktatunk, sárosan, koszosan, s arra gondolunk, hogy megcsináltuk, cserkészek vagyunk…

– Hogyan indult a „cserkészéletútja”?

– Úttörő is voltam. 1986-ban, tizenkét éves koromban, amikor konfirmáltam, találtam egy kis cserkészkönyvet a budavári evangélikus gyülekezetben, amelyet a régi lelkész hagyhatott ott. Kinyitottam, s elkerekedett a szemem: „De vagány!” Rögtön mondtam az osztálytársaimnak, hogy alapítsunk egy cserkészcsapatot, persze akkor még nem tudtam, hogy nem lehet. Így hát csak 1989-ben indult be a dolog. Krónikás voltam az őrsömben, s emlékszem a bejegyzésre, miszerint egy férfi a színpadon áll, és sír. Csak később tudtam meg, hogy ő a parancsnokunk, s mostanában értettem meg, miért sírt, mit jelenthetett, hogy több mint negyven év után újra ott állhatott. 
– Evangélikus lelkészként a cserkészek élén mit tart szem előtt?

– A cserkészet mélyen vallásos mozgalom, lelkészként ezért e jellemzőjét szeretném erősíteni. Ökumenizmusban gondolkodunk, tisztelettel tekintünk egymásra, ugyanakkor nem keverjük össze az egyes felekezetek elemeit. Egyébként érdekes helyzet, hogy evangélikus lelkészként állok a többségében katolikus cserkészek élén. Ügyes érzékenységgel kell kezelni ezt a kérdést.

– A háború előtt közel ötvenezres létszáma volt a cserkészetnek, most viszont „csak” nyolcezres. Nő még ez a szám? Elérheti ismét az félszázezret?

– Nem hiszem, de nem is biztos, hogy el kellene érnie. Nyolcezer aktív cserkész van, de közel ötvenezren érintettek. Sokan vannak, akik mostanra kikoptak, de 
büszkék múltjukra. Erős a külhoni magyar cserkészet is. A Kárpát-medencében mintegy tizenhatezer cserkész működik, de olyan magyar cserkészek is vannak, akik messzebb élnek. Jövőre ezért nemzeti nagytábort szervezünk. A közelmúltban pedig együttműködési megállapodást kötöttünk a kormánnyal. Ennek célja a taglétszám növelése, a „végvárak” – a peremkerületek és a vidék csapatainak – erősítése, a hátrányos helyzetűek, a cigányok bevonása.
 

– Aktuálisnak látja a cserkészmódszert?

– Igen, a kisközösségi rendszer és a cselekedve tanulás aktuálisabb, mint valaha. Ez utóbbi azt jelenti, hogy ha éjjel az erdőben arra ébredsz, csuromvizes a hálózsákod, mert beázott a sátor, mit teszel: jajgatva beszaladsz a faluba, vagy fát vágsz, tüzet raksz, s kiszárítod, hiszen valaki megtanított rá. Nagy élmény volt, hogy a múltkor, a csapatom nyári táborában egy fiú épp azt a játékot tanította a többieknek, melyet húsz éve én magam hoztam be Németországból. Olyan ez, mint a szájhagyomány…
 

Ember–Isten–környezet

Jani csaknem húsz éve cserkész. Tíz éve vezeti Gorilla nevű, huszonkét éves egyetemista srácokból álló őrsét. A Szent Imre cserkészcsapat tagja, a budai és Buda környéki cserkészkerület vezetője. 
 

„Az egyenruha kifejezi az egységünket, s azt, hogy nincsenek közöttük különbségek. Mindegy, hogy a fővárosból vagy vidékről jöttél, vezérigazgató vagy tanuló vagy-e. Üzenetet hordoz, le tudjuk olvasni róla, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, s mit tudunk. Jobb oldalán láthatók a hovatartozási jelvények, bal oldalán pedig a képesítések. Rajta van a világszervezet a jelképe, a liliom, a magyar cserkészet „névjegye”, a Hungária-jelvény, a kerület, a csapat neve, száma is. Nyakkendőnk, melynek eleme a gyűrű, a fogadalmunkat jelképezi. Kezdetben a cserkészet számomra csupán az őrsömet jelentette, most viszont látom, hogy világméretű mozgalom, ami rengeteget tud adni egy fiatalnak. Életrevaló felnőtteket nevel, életformát kínál, alakítja ember és ember, Isten és ember, környezet és ember kapcsolatát.”
 
Életre szóló közösségben

Csenge nyolc éves volt, amikor cserkésznek állt. Öt testvére között ő a második, s elsősorban nővére példája indította. Azóta már mindnyájan cserkészek, Budakeszin. A lány, aki általános iskolai tanítónő, jelenleg csapatparancsnok-helyettes és kerületi főtitkár.
„Legjobban a kézműves, illetve a rohangálós, egymás ellen fifikásan harcolós cserkészprogramokat szeretem. És a kirándulásokat. Az iskolában, ahol tanítok, lehetőség van a gyerekekkel való külön foglalkozásra péntekenként. Elhatároztam, hogy kirándulni viszem őket, s olyasmi játékokat játszom velük, mint a cserkészetben. Remélem, hogy kedvet kapnak, s csatlakoznak a mozgalomhoz. A cserkészteendők átlagosan napi két órát jelentenek, de nem bánom, hiszen olyan közösségbe kerültem, ami életre szól, s olyan életpéldát kaptam, melyet magamévá téve könnyebben boldogulok a magánéletemben, a kapcsolataimban, a munkámban is.”
 
Rovat: 
Beszámoló