"Meg kell járni az utat" - interjú
Ruzsics Gergely st. (937.) nem fog a gyerekkori cserkészélményeiről mesélni az unokáinak. Őt kissrácként valamiért nem fogta meg a cserkészet, de fiatal felnőttként annál inkább elmélyült az érdeklődése. Tizennyolc évesen kezdtem, pedig gyerekkoromban is hívtak a cserkészetbe. Nem voltam eléggé motivált, és időm sem jutott rá. Klasszikus és jazzgitárt tanultam az iskola mellett. Mostanság éppen megcserélődött a sorrend: gitárra jut kevesebb időm. Amikor gyerek voltam, Pomázon, az utcánkban élő kisebb gyerekeket fogtam össze. Mentünk játszani a közeli rétre, fociztunk, kirándultunk az erdőben. A családban is sok volt a gyerek, és velük is jól elboldogultam. Le tudtam kötni a figyelmüket. Úgy érzem, cserkészkedtem akkor is, csak egymagamban, nem tudatosan. Édesapámmal havi rendszerességgel jártunk túrázni, kutyát sétáltatni, lovagoltam, íjászkodtam, és más hagyományőrző tevékenységekkel is foglalkoztam. A vallásos neveltetés alapvető volt a családunkban, én ezekkel a gyakorlati és szellemi tapasztalatokkal érkeztem végül a cserkészetbe. Addig csak egy-két ismerősöm volt cserkész. Akkor láttam őket, ha valamelyik nemzeti ünnepünkkor elmentek emlékmű koszorúzásra.
MCS: Hogy látod, gyakrabban meg kellene mutatni magunkat a külvilágnak, vagy így a jó, ha bebújunk az erdőbe?
Sokat gondolkodtam már ezen én is. Jó dolognak tartom, hogy egyre több helyen megjelenik a cserkészet a médiában és a különféle országos szintű eseményeken. A szövetség több kezdeményezést indított azért, hogy megismertesse a társadalmat a cserkészet értékeivel. Azt látom, hogy sokszor célt is érnek ezek. Sokféle elképzelés él a cserkészetről, ezek egy része hamis. Sok embernek a cserkészetről egyből az úttörők jutnak az eszébe, hisz sok felnőtt az volt gyerekként, vagy éppen az, hogy sütiket árulunk, mint Amerikában.
MCS: Végül mi keltette fel az érdeklődésedet?
Csatlakoztam a plébániánkon működő zenekarhoz, akik a miséken játszottak. Ott volt két cserkész, akik elhívtak a csapattáborukba. Becsatlakoztam a legidősebb őrsbe, elmentem néhány őrsgyűlésre, előtáborba, és teljesen magával ragadott az egész. Ebben a táborban volt két kissrác, akik a környéken laktak, de megszűnt a cserkészcsapatuk, ezért csatlakoztak az egyik őrshöz. Az őrsvezetőjükre ez többletfeladatot hárított, ezért besegítettem neki. Az egyik kisfiú nagyon fiatal volt még, honvágya volt, a másik srác pedig hiperaktív és kicsit sérült volt. Foglalkoztam velük, próbáltam hatással lenni rájuk. Jó volt látni a tábor végére, hogy sikerült velük megértetni számos fontos dolgot. Ez pozitív megerősítést adott nekem, mert a vezetők nem tudtak velük szót érteni.
Van az intim szféránk, amihez egykönnyen nem engedjük közel a másikat. Az egyik kisfiú ezt nem érzékelte, és mindig nagyon közel bújt az arcával mindenkihez. Eleinte engem is zavart, ahogy mindenki mást. Pedig nem gonoszkodásból csinálta, jóindulat volt a kisfiúban. Valahogy ráéreztem, hogy testi kontaktusra van szüksége, és megnyugtatásul rátettem a kezemet a vállára. Ezzel valóban célt értem, érezte, hogy figyelnek rá, és törődnek vele. Nagyon megerősítő volt számomra. Kicsit úgy érzem, hogy a hivatásom is innen ered, mások segítéséből, onnan, hogy másoknak adhassak.
MCS: A vezetettjeid között bizonyára sokan vannak, akik elvált szülők gyermekei, vagy egykék. Különösen nagy segítség ezeknek a gyerekeknek a cserkészet, hiszen testvéreket, sok törődést kapnak általa.
A csapatban látok olyan gyerekeket, akiknek vagy elváltak a szülei, vagy családi problémáik vannak. Ezeket az eseteket nem tárgyaljuk ki, ugyanakkor fontos, hogy tudjak róla. Előfordul, hogy olyan új gyerek érkezik az őrsbe, aki nagy mozgásigényű, és nem tudom lekötni. Az az igazság, hogy nem rossz, csak fel akarja magára hívni a figyelmet, mert otthon valószínűleg nem kapja meg a kellő figyelmet, törődést. A társadalmunk úgy működik, hogy mindkét szülő dolgozik, az életük java részét a munka köti le. Reggel elmennek dolgozni, este pedig fáradtan érnek haza. Hatalmas kihívás a szülők számára, hogy jól éljék meg a családi életet, szülői szerepet.
Én például nagyon korán önállósodtam. A szüleim munkája azt követelte meg, hogy este hétig, míg haza nem érnek, azt az öt órát valahogy megtöltsem. Megtanultam magamtól főzni. Először alapételeket készítettem, aztán fejlődött a tudásom. Megszerettem a főzést. Ennek az önállósodásnak ugyanakkor voltak hátrányai is, hiszen igényeltem volna több törődést, ami miatt az iskolában jutott nekem a küzdelmekből. Végül abból is épültem, de lehetett volna ezt jobban is csinálni. Például ha cserkész lettem volna biztos jobb lett volna.
MCS: Cserkész segédtiszt vagy. A gyerekek közül kiből lehet, kiből lesz vezető?
Nem mindenki alkalmas a vezetésre. Önmagában a tárgyi tudás kevés. Az a kérdés, hogy tud-e a gyerekekkel bánni, milyen a szellemisége, mit rejteget magában, mit hoz otthonról. A gyerekeket az évek során egyre jobban megismerjük, a személyiségüket olyan szituációban látjuk kibontakozni tábori körülmények között, ami nem szokványos. Az őrsi foglalkozás másfél órája alatt ugyanis nem derül ki, hogy valójában ki kicsoda. A táborokban derül ki a valóság. Egy vezető cserkész-kósza korától „vezet”, és végig tudja kísérni az életútjának ezt a szakaszát. Nevelői szerepbe kerül, amit a szülőkkel el kell tudni fogadtatni. Meg kell, hogy értsék, ő partner a nevelésben, még ha csak tizennégy éves is. Eleinte a szülők gyerekként tekintenek az őrsvezetőkre, akik koruk szerint azok is, mégis bizalmat érdemelnek. Lehet, hogy kiskamaszként még évekig lesznek problémái magával, és ez így helyes. Aztán telnek-múlnak az évek, és idővel szorosabbá válik a kapcsolat, ami közös nevelést tesz lehetővé. Amikor a gyerek is eléri ezt a kort, válaszút elé ér. Lesz belőle őrsvezető, vagy sem. De mi is a célunk az őrsvezetőkkel? Mert nem az a cél, hogy legyen belőle őrsvezető; a vezetettjeinek az érdekeit kell látni. Meg kell járni az utat, abból kell tanulni. A végén ott a lehetőség, hogy jó példa váljék belőle.
MCS: Néha a legártatlanabbakból lesznek a pöffeszkedő bírák, és a csibész rosszcsontokból a fegyelmezett, önkritikus, tiszteletet parancsoló vezetők.
A képzések elején nagyon nagy hangsúlyt fektetünk az önismereti képzésre, nevelésre, önképzésre. A tábor maga egy hatalmas önképzés. Vannak a jelöltek között olyanok, akik gyorsan haladnak, erősebb az önnevelési készség bennük, míg másoknak gyötrelmesebb az útjuk. Az a fontos, hogy tudatosan akarjon épülni.
MCS: Ruzsics Gergő mit tud magáról és mi felé halad?
Én azt tudom magamról, hogy nem a középszerűséget, hanem az arany középutat szeretem. Nem jó, ha valami tökéletes, mert abból nem lehet fejlődni, és a tökéletesség további hibákra ad okot. Ugyanakkor ennek az ellentétét sem szeretem. Úgy jó, ha széles körűen tájékozott az ember, sokféle tudással rendelkezik. Voltam őrsvezető jelölt, aztán mameluk, utána ST jelölt, kiképző, altábor parancsnok. Ahogy végigmenten ezen az úton, mindig más kihívások jöttek. Őrsvezető-jelöltként a saját személyiségemmel kapcsolatos dolgok foglalkoztattak: hogyan lesz belőlem vezető, milyen vezetői személyiségem van. Tudtam, hogy én nem vagyok egy „társaság közepe” karakter. Az osztályban sem én voltam az, aki megmondta a tutit. De voltak ötleteim. Az osztályfőnököm úgy jellemzett, hogy jó meglátásaim vannak, de sosem hangoztatom őket. Amikor bekapcsolódtam a cserkészetbe és őrsvezető lettem, ez a vonásom ki tudott bontakozni, bár megmaradtam kicsit visszahúzódónak. Vezetők között pedig elfoglalom a nekem járó pozíciót a ranglétrán. Nagyon fontos, hogy amikor az ember őrsvezető lesz, ne szálljon el magától. Eleinte ez volt a kihívás. Aztán az őrsvezetés maga. Mit tudok adni a gyerekeknek, amit már elsajátítottam. Nem csak az, hogy mi az az egyszerű kettős, vagy a sebkötözés, hanem az alapvető emberi értékek közvetítése, ami ahhoz kell, hogy boldogulni tudjon az életben keresztényi elvekkel, ahogyan Bi-Pi nekünk megmutatta.
Mamelukként már az őrsvezető-jelölteknek kellett adni valamit, amikor segédtiszt-jelölt voltam, szintén magammal kapcsolatban voltak elvárások, vagyis már nem csak egy kisfiúkból álló csoportot, hanem vezetőket kellett vezetnem. Ettől fogva azt is tudnom kellett, hogy mit miért csinálok. Portyázni jó buli, azt tudtam addig is. Ezután az is világos lett, hogy portyázás közben célok valósulnak meg, amik a gyerekek fejlődését szolgálják. Ezt az őrsvezetők nem mindig látják, sokszor csak feladatot hajtanak végre, és közben jönnek rá a folyamatokra. Ez is az út része.
A gyerekek a cserkészetben olyan lehetőségekhez jutnak, amit az iskola, az egyetem nem tud megadni. Én villamosmérnökként sosem foglalkoztam volna pszichológiával, szociológiával, más humán irányú tanulmányokkal, de cserkészként erre igényem volt. Aztán a vezető, ha jól csinálta az addigi munkáját, akkor gondoskodott utánpótlásról, és az újak átveszik a szerepét. Ifjúsági mozgalom vagyunk, megvan minden korosztálynak a szerepe ebben a folyamatban. Amikor elérkezik az idő a családalapításra, amely egy újabb szerep, amelyben szintén példaként áll a felnőtté vált cserkész a gyerekek előtt. ■
Olvasd el az MCS-ben! >>>
Rovat:
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
