A vadon vallása
Az ember, aki a világban kóborol, az ember, aki megízlelte a veszélyt és szembenézett a halállal, az az ember tehát, aki a szó jó értelmében látta az életet, általában mélyen vallásos.Néhányan azonban nem ismerték fel, hogy a vallásosság nem vaskalapos dolog. Nem ember formálta, hanem a természettel való állandó, bensőséges viszony eredménye. Valószínűleg maga sem tudná meghatározni, hiszen nincsenek dogmái, nincsen szertartása.
Az ember a mérhetetlen nagyság tiszteletéhez úgy jutott el, hogy a végtelen felé a természeten keresztül közelített – amelynek mindazonáltal megvan a fenntartó törvénye –, és rájött, hogy még az apró dolgoknak is, egészen a mikroszkopikus csírákig, megvan a maguk része és felelőssége a nagy egész működésében. Így megtanulta saját viszonylagos jelentéktelenségét, ugyanakkor saját kötelességét is az életben. Tudatában van, hogy fokozatos lépcsőfokok vezetnek a magasabb dolgok felé, a magtól a virágig, a virágtól a gyümölcsig vezető teljesebb boldogság felé; és hogy az embert ezekben a szakaszokban az aktív erőfeszítések ugyanúgy a haladás felé segítik, mint ahogy az elkerülhetetlen passzív elfogadása.
Rájön, hogy a boldogságot nehézségek legyőzésével lehet elérni, de az élet meddő és nem nyújt elégedettséget, ha az erőfeszítés csak önmagát szolgálja: mások szolgálata jelenti a legnagyobb jutalmat. Amikor Szent György felülkerekedett a sárkányon, akkor nem csupán a szörnyeteg legyőzéséért küzdött, hanem a bajba került hölgyön való segítésből eredő nagyobb elégedettségért is.
Néhányan talán kifogásolhatják, hogy a vadon vallása egyben az elmaradottság vallása is – és ez bizonyos mértékig igaz is. A kezdetlegeshez, az elemihez nyúl vissza, ugyanakkor olyan közös alap is, amelyre a vallás legtöbb formája épül, mégpedig Isten tisztelete és a felebarát szolgálata.
Sok esetben azonban a forma olyannyira beborítja az eredeti egyszerű természeti hitet, hogy az már alig ismerhető fel. Oda jutottunk, hogy – ha sznobok vagyunk – a vallást nagyon is úgy ítéljük meg, mint egy embert: ruhája alapján.
Bárki, aki nem a vaskalapos öltözetet viseli, és aki visszatér a természeteshez, azt kockáztatja, hogy erkölcstelennek – vagy legalábbis különcnek – tekintik, jóllehet csupán azt a formát jeleníti meg, amelyből a természet – Isten – mindenkit megformázott.
Pedig a vallás természetes formája olyan egyszerű, hogy még egy gyermek is meg tudja érteni, még egy fiú is meg tudja érteni, még egy cserkész is meg tudja érteni. Belülről ered, a lelkiismeretből, a szemlélődésből, a szeretetből, ahogy az ember felhasználja mindabban, amit tesz. Nem külsőség, vagy dogmatikus ruha, amit kívülről magunkra ölthetünk vasárnapi használatra. Ezért lényeges része az ember jellemének, lelki fejlődés, nem pedig levethető burok.
Ha egyszer kialakult a valódi test, akkor felöltöztethető a hozzá legjobban illő ruházatba, de a test nélküli ruházat csupán üres fecsegés: lepel, álca. Nem arra gondolok, hogy a fiút el akarnánk téríteni ősei hitétől, távolról sem. A cél az, hogy ezt a hitet jobban megalapozzuk benne olyan felismerések ösztönzésével, amelyek érthetőek számára.
Amikor a vallást bemutatjuk a fiúnak, túlságosan is gyakran felejtjük el, hogy ő azt egészen más nézőpontból látja, mint a felnőtt. Ugyanígy nem lehet a valódi vallást iskolai osztályoknak tantárgyként tanítani. Megdöbbentő belegondolni, fiaink micsoda nagy hányada vált álszentté vagy hitetlenné annak következtében, hogy tanárai mindezt tévesen értelmezték.
Írta: Lord Baden-Powell of Gilwell
1918. április
Rovat:
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
