A tenyerünkből ittak a hercegek is

Beküldte sandor.viktoria - 2014. augusztus 29., 16:57
Hajnali fél hat, ráadásul szombat. A legtöbb ember ilyenkor még az igazak álmát alussza, én viszont a Kopaszi gát felé igyekszem, az IRONMAN 70.3 versenyre. No, nem versenyzőként, én sajnos nem vagyok ilyen kemény legény, akarom mondani leány, hanem önkéntes segítőként. A versenyt elsőként rendezik közép-kelet-európai helyszínen.


Bemelegítés
 
Kicsit izgulok, mert egyrészt még nem dolgoztam ilyen eseményen, másrészt senkit nem ismerek személyesen abból a nagyjából 60 emberből, akik velem együtt a Cserkészszövetségen keresztül jelentkeztek önkéntesnek. A fehér regisztrációs sátor előtt már több egyenruhás cserkész áll. Lejelentkezem a pultnál, átveszem az IRONMAN feliratú pólót, sapkát, hátizsákot és az elemózsiát, majd odamegyek egy cserkészekből álló csoporthoz. Bemutatkozom és elmondom, én is a Cserkészszövetségtől érkeztem, bár nem vagyok cserkész. Kedvesen fogadnak, máris úgy érzem, hogy nem leszek ma egyedül. A cserkészekkel együtt a 2. számú frissítő ponthoz kerülök. A feladatunk mosolyogva kínálni és átadni a futóknak a vizet, kólát, energiaitalt, banánt, a vizes frissítő szivacsot, és valamiféle zselés vitamint. Ez elég undorító, de azt mondják, a sportolóknak hasznos. Közben pedig biztassuk a versenyzőket – kérik a frissítőbázis vezetői. Ezzel biztos, hogy nem lesz probléma, mindenki nagyon lelkes, már most próbálgatjuk, milyen buzdításokat kiabálunk majd. Én az első vizes pulthoz kerülök, a csapatomban rajtam kívül mindenki cserkész, mégsem érzem magam kívülállónak. A hangulat nagyon jó, beszélgetünk, ismerkedünk, és jókat nevetünk. Különösen, amikor az egyik vízcsap csatlakozója szétpattan, és óriási vízsugár teríti be a közel állókat.


 
Figyelem! Főpróba! Mindenkit kérnek, álljon fel a saját frissítő pontjára, két önként jelentkező pedig végigfut az állomáson, mintha versenyző lenne. Minden rendben, a főpróba tökéletesen sikerül, bár a két cserkész fiú nem nagyon foglalkozik a frissítőkkel, inkább versenyt futnak.


Valaki felfedezi, hogy az alsó rakparton már bicikliznek a versenyzők. Pillanatokon belül az összes önkéntes ott csüng a korláton és hatalmas buzdításba kezdünk. Minden kerékpárost megtapsolunk, szól a hajrá, hajrá, különösen a magyar versenyzőknek. A legtöbb biciklis felpillant, és ránk mosolyog, egyesek kézmozdulattal is jelzik, hogy még hangosabban biztassuk. Na, ettől az eddiginél is nagyobb lesz a lelkesedés, és mindenki torka szakadtából üvölti, hogy go, go! vagy hajrá, hajrá!


 
Hamarosan érkezik az első futó – jelzik a szervezők, így beállunk a helyünkre. És feltűnik a felvezető bicikli, utána pedig a versenyző. Olyan a Műegyetem előtti tér, mint egy méhkas: sponge, sponge, szivacs, szivacs, water, water, víz, víz, red bull, kóla, banán, banana, zselé…. És zúg a taps, sivítanak a füttyszók a versenyzőnek. Hihetetlen a hangulat, és ezt a futó is érzi: látszik, hogy hálás érte. Jön a következő versenyző, majd még egy, és egyszer csak felsűrűsödik a mezőny. Az egyik cserkészlány szinte minden versenyzőnek kiabálja a nevét a hajrá mellé. Furán néznek rá a futók, és mi, a társai is. „Milyen fanatikus triatlon rajongó lehetsz, hogy mindenkinek tudod a nevét!” – fordulok oda hozzá. „A rajtszám alatt van a neve!” – a válasz nagy derültséget okoz a frissítő pontunkon, és mostantól az egész csapat névre szóló biztatással fogadja a mellettünk elhaladó versenyzőket, akik ezt széles mosollyal fogadják.

Red bull, pit bull
Folyamatosan töltjük a poharakat, fáradunk, de a lelkesedés nem hagy alább.  „Ingyen red-bull”, „red bull, pit bull”, „free cola” – kiabálják a hátunk mögött lévő cserkészek. Nem tudom, a többi frissítőnél hogyan haladnak át a versenyzők, de itt nevetve. Egyszer csak felhangzik a „Jó munkát!” kiáltás egy futótól, aki ezért a szokásosnál is hangosabb szurkolásban részesül minden körénél.
 
Kimerültek a versenyzők, mégis szinte mindig elhangzik tőlük a köszönöm, vagy a thanks, ha elveszik a vizet. Még a bahreini herceg is megköszöni, hurrá! Nem minden nap mond köszönetet az embernek egy herceg.
 
Go, Vincenzo! – hangzik a kiáltás tőlünk, majd csattan a puszi a versenyzőtől a vizet adó cserkészlány arcán, és az eltéveszthetetlen olasz kézmozdulat kíséretében a hangos „grazie” mindannyiunknak. Elképesztő érzés ez! Úgy érzem, mintha hozzáadnék valamit ahhoz, hogy ezek az emberek végig tudják csinálni ezt a kemény versenyt, és ezzel a többiek is így vannak. Érkezik Józsi bácsi, aki nagyjából 65 éves lehet – ez az utolsó köre. Az idős versenyző megáll a vizes pontunkon: „Tündérek vagytok! Nagyon sokat köszönhetek nektek!”. Hatalmas taps és ováció kíséri végig Józsi bácsit a frissítő állomáson, bár néhányan elfordulunk egy pillanatra, hogy letöröljük a meghatottság könnyeit.
 
Egyre ritkábban érkeznek a futók, közeledik a verseny vége. Bánom, és azt hiszem, nem vagyok egyedül az érzéssel. A több óra, amit végig kiabáltunk, buzdítottunk, és nevettünk, valahogy most perceknek tűnik. Megérkezik az utolsó befutó. Harsog a temperamentum a Műegyetem előtt. „Ezt a koreográfiát most tanultátok be?” – érdeklődik nálam az egyik szervező. „Nem, ők a cserkészek. Ez az egyik csatakiáltásuk” – mondom, és büszkén nézem, ahogy telefonnal veszik fel őket a szervezők és a közönség, a versenyző pedig sorban pacsizik velük, és tapsol nekik.

 

 
Vége van. Befutott az utolsó IRONMAN is. Pakolunk. Olyan csönd lett! De amikor feltűnik egy biciklis Ironman finish pólóban, kerékpárján a jól ismert rajtszámmal, összebeszélés nélkül mindenki feláll sorban, és hatalmas taps kíséri a vasembert a rakparton. Ugyanígy gratulálunk minden befutott Ironman-nek, aki elhalad előttünk. Van, aki megáll, és úgy mond köszönetet nekünk, de a széles mosolyt, a hálás tekintetet és a köszönöm, vagy thank you kiáltást mindegyiktől visszakapjuk. Nagyon jó érzés. Fizikailag fáradtan, de lelkileg teljesen feltöltődve indulunk haza.
 
Sok csillogó szempár
Másnap reggel már ismerősként köszöntjük egymást a cserkészekkel. Aznap rendezik a gyerekek versenyét, az IRONKIDS-t, ezen kívül a BEFiTRUN-t, olyan férfiaknak, akik úgy érzik, valami miatt kijöttek a formából, és az IRONGIRL futást. A cserkészek már gyakorlottan foglalkoznak a gyerekekkel az IRONKIDS-en, én viszont nem tudom, mit csináljak, amikor egy kisfiú rémisztő zokogásban tör ki, amiért csak negyedik helyezést ér el. Próbálom vigasztalni, de hiábavaló. Megérkeznek a szülei hála Istennek, mert nem sok híja van, hogy én is elbőgjem magam. Négytől tizenhét évesig minden korosztályból vannak gyerekek. Nagyon aranyosak, ahogy küzdenek, és mindenki első akar lenni. Mi a célnál vagyunk, érmeket akasztunk a gyerkőcök nyakába, mindegyik kap egyet. Sok-sok csillogó szempár néz ránk hálásan. Leírhatatlan élmény.


 
Délután a BEFiTRUN-on, és a hölgyek futóversenyén osztjuk a frissítőket. Már mindenki gyakorlottan áll fel a helyére, a szervezőknek mondani sem kell, mi a feladat. Ugyanolyan lelkesen biztatunk mindenkit, ahogy a fő napon. Az utolsó női versenyzőnek alagutat formálunk a frissítő állomáson, azon áthaladva fut a cél felé. Ő is megtapsol minket.
Vége van minden versenynek, összepakolunk és visszamegyünk a bázisra, a Kopaszi gátra. Valahogy senki nem akar hazaindulni. De hiszen nagyon sok és fontos dolgot kell megbeszélnünk! Aztán lassan sorban elbúcsúzunk, én egy cserkészlánnyal együtt biciklivel távozok. Felveszem az IRONMAN-es pólót és sapkát, hátha azt hiszik az emberek, hogy én is végigcsináltam egy ilyen versenyt. Láthatóan többen ebben a tévhitben élnek. Amit én nagyon élvezek. 



(SV)
Rovat: