Megremegett a föld alatta!
Olvashattátok már a hírekben, láthattátok a tévében, tanulhattatok róla a suliban, hogy milyen elsöprő ereje van a Földnek. Gigászi erők munkálnak a mélyben. Időnként a tűzhányók köpik a forró, olvadt kőzetet az égre, máskor az óceánok alatti vulkánok ereje löki a hatalmas víztömeget a szárazföld felé. Pusztítva embert, épületeket, természetet. A földkéreg lassú vándorlása, a földrészek ütközése okozta a legutóbbi katasztrófát a dél-ázsiai országban. Szabó Gergely csst. (1909.) a földrengésekkor Nepálban tartózkodott. Gergő most negyven éves. Akkor lett cserkész, amikor 1989-ben a hazai cserkészet új lendületet kapott.14 éves volt ekkor, a nagyapja szólt neki a Budakeszi cserkészcsapat újjáalakulásáról. Gergőtől jelentkezett a csapatnál, ahol azonnal segédőrsvezetői feladatot kapott. Akkor a megbízatást még nem előzte meg komolyabb felkészülés, így Gergő azonnal nyakig benne találta magát a feladatok sűrűjében. Aztán hamar őrsvezető lett a Budakeszi 1909. P.O.CS.CS.-ban. Teltek az évek, vezetett rajt, majd parancsnok-helyettes, és parancsnok is volt. Most a háttérből támogatja a csapat munkáját.
MCS: Milyen srác voltál? Azt tudjuk, hogy a barlangász szakágban ma te is egyike vagy a föld alatt csúszva mászó bevállalós cserkészeknek. Gyerekként sem lehettél egy otthonülős fajta…
SzG: Mindig nagyon szerettem az erdőben mászkálni, és már gyerekként is vonzottak a barlangok, csak akkor még nem volt lehetőségem barlangászni. A szakág elindulása után gyorsan csatlakoztam. A föld mélyének különleges a világa. A csend, a szokatlan mozgások, amire ott szükség van, mindig is nagyon érdekelt. Az elmúlt években sok cserkészt levittünk már a földalatti túráinkra, de ahhoz képest, hogy milyen sokakat megismertettünk a barlangászás alapjaival, csak kevesen csatlakoznak az intenzívebb munkához. Kell valami plusz vágy vagy kíváncsiság a barlangászathoz. Szeretni odalent lenni, koszosan, olykor fázva a föld mélyén. Valóban kevés embert vonz ez annyira, hogy szenvedélyes és fanatikus tevékenységévé váljon.
MCS: Veszélyes és félelmetes is, hogy az ismeretlen felé haladtok a szűk járatokban.
SzG: Idő kell ahhoz, hogy elsajátítsuk a megfelelő tudást, melynek birtokában biztonsággal mozoghatunk. A barlangászat veszélyes sport, de ezt mindig csoportosan műveljük, senki sincs magára hagyva. A cserkészetben is ezek a közösségi formák jelentik a biztonságot. Fontosabb a csapat, mint az egyéni ambíciók, a csapat érdekében hozzuk meg a döntéseinket.
A földrengést a kőzet törése, vagy a kőzetlemezek egymáshoz képesti elmozdulása okozza. Azt a Föld mélyében levő pontot, ahol törés vagy az elmozdulás megindul, hipocentrumnak, magyarul fészeknek nevezik. A hipocentrum fölött a Föld felszínén elhelyezkedő pont az epicentrum. A hipocentrum és epicentrum távolsága a földrengés fészekmélysége, ami néhány km-től akár 600-700 km-ig is terjedhet. A rengések döntő többségének hipocentruma legfeljebb 30 km mélységű. (foldrenges.hu)
MCS: Földrajzi adottságainknak köszönhetően nekünk, magyaroknak nincs olyan tapasztalatunk, mint neked, aki közel volt a 7,9-es erősségű nepáli földrengés epicentrumához. Hogy kerültél oda?
SzG: 2014 őszén három hónapon át önkéntes segítő voltam egy nepáli iskolában, ahol megismerkedtem egy jezsuita testvérrel. Amikor elbúcsúztunk novemberben, megígértem neki, hogy meglátogatom a papszentelése alkalmából. Betartottam a szavamat, szabadságot vettem ki, és elrepültem Nepálba. A papszentelés ideje egybeesett a pusztító földrengéssel. A szertartás egy ici-pici faluban volt, ami önmagában is különleges és rendhagyó, hiszen a papszenteléseket nagy katedrálisokban és székesegyházakban szokták megtartani. Nepálban is vannak nagyobb templomok, ezért ez ott is ritkaságszámba megy. A jezsuita testvér külön kérése volt, hogy a szülőfalujában történjen meg a szertartás, ahol talán kétszázan élnek. A helyi püspök és a többi jezsuita atya vállalta az egy napig tartó utazást Katmanduból, a fővárosból a falucskáig. Időnként hajmeresztő utakon jártunk, rozoga buszokon, ami önmagában különlegessé tette az eseményt, de aztán derül ki, hogy egy kis falusi iskola udvarán tartotta a szentelést a püspök atya.
Idézet Gergő blogjáról:
„Tíz perc telhetett el a záró áldás és a papi csoportkép után, mikor az atyák éppen visszatértek az udvarra, hogy a hamarosan kezdődő kulturális programot közösen élvezhessük. Egyszerre fura rezgést éreztünk a lábunk alatt. A remegés erősödött és számomra másfél másodperc alatt világossá vált miről van szó. Félelmetes volt. Szinte hullámzott a lábunk alatt a föld. A mellettünk lévő, kétemeletes, félkész vasbeton szerkezet táncolt mintha gumiból lett volna. A rajta bámészkodó gyerekek és egy-két anyuka riadtan nézett erre-arra. Akik alul voltak kiszaladtak, de az emeleten lévőknek erre nem volt lehetősége. A kőfalak egy része leomlott, de szerencsére nem volt ott senki, és a betonszerkezet is kiállta a hosszú másodpercekig tartó rengéseket. A föld megnyugodott, az ünneplő falubéliek pedig azonnal elrohantak, hogy megnézzék mi történt az otthonaikkal. Mi az iskolaudvaron maradtunk, ahol minden vendég lázas telefonálásba kezdett, mert egy ideig még működött a mobilhálózat. A kulturális program persze elmaradt. Kellett egy kis idő, de aztán úgy tűnt megnyugodtak a kedélyek, lassan az ebéd is megkezdődött, mert az nem maradhatott el.
Az étkezés után odajött hozzánk egy helybéli fiatalember és tört angolsággal a következőt mondta:
“Én hindu vagyok, ti pedig keresztények és a ti Istenetek megvédte a falunkat. Mindenki itt volt az ünnepen és ezért senki sem halt meg ebben a faluban a földrengés miatt. Soha nem fogjuk ezt elfelejteni. Nagyon hálásak vagyunk, hogy itt vagytok.”
Megindító volt ezt hallani és később, mikor körbejártuk a falut, meg is értettem, miért mondta ezt. Nagyon sok házban omlottak le falak és tíz-tizenöt ház teljesen összedőlt, de a faluban senki sem sérült meg. Látva a romokat, belegondolni is szörnyű, hogy mi történhetett volna, ha a falu apraja-nagyja nem az iskola udvarán tartózkodik.”
Egészen különleges hangulatban voltunk még három napig a faluban, a helyiek alapvetően barátságos, vendéglátó természetén éreztük a fokozott mértékű szeretetet. Bármerre mentünk, mosolyogtak az emberek, sokszor hívtak magukhoz teázni, beszélgetni. Nagyszerű dolog volt ezt megtapasztalni.
Magyarország területén évente átlagosan 100-120 kisebb földrengést regisztrálnakk érzékeny műszerek segítségével. Ezek nagy része a lakosság számára nem érezhető. Évente négy-öt olyan földrengés keletkezik, mely az epicentrum környékén már jól érezhető, de károkat még nem okoz. Jelentősebb károkat okozó rengés csak 15-20 évenként, míg erős, nagyon nagy károkat okozó földrengés 40-50 évente jelentkezik.
(foldrenges.hu)
MCS: A földrengés után cserkészek is segítettek a romok eltakarításában, az emberek ellátásában. Nemzetközi szinten is megmozdult a cserkésztársadalom. Te mit tanácsolsz a gyerekeknek, mit tegyenek, ha a körülöttük élők bajba kerülnek? Egy ilyen hatalmas katasztrófa esetén az ember ösztönösen magát menti, magára figyel.
SzG: Bennem azonnal megfogalmazódott a segítségnyújtás igénye, ahogy a mellettem álló társaim többségében is. Lehet, hogy ez a cserkészetnek is köszönhető, de ilyen helyzetben mindenki, aki egy kicsit is érzékeny az embertársai sorsa iránt, abban tudatosul, hogy segíteni akar. Egy ilyen helyzetben nem is olyan egyszerű ezt megtenni. Én nem beszélem a nepáli nyelvet, ellenben az egyik idős jezsuita atya, aki azonnal jelentkezett segíteni a helybelieknek, talált egy rászoruló családot. Az anyuka két kicsi gyerekével cipelte ki a romok közül az élelmiszereket, amik addig az összeomlott ház raktárában voltak. Az atya odament hozzájuk, kérdezte, miben segíthetünk. Ők erre azt válaszolták mosolyogva, kedvesen, hogy nem tudunk, köszönik szépen. Az atya ezután lefordította nekünk a választ, de azt is hozzátette, hogy mi azért menjük csak oda, és tegyük a dolgunkat, amiben úgy látjuk, tudunk nekik segíteni. Ehhez kellett egy kis bátorság, hiszen olyan emberekkel kellett együttműködjük, akiknek nem is értjük a nyelvét. Valójában nekünk kellett megkeresnünk, meglátnunk azt, hogy miben tudunk nekik segíteni. Észrevettem egy beszorult krumpliszsákot, felmásztam érte, és kiszabadítottam a romok közül. A gyerekek, látva a mi lelkesedésünket, beszálltak, és közösen folytattuk a munkát. Ezáltal sikerült magunkat is hasznossá tenni. Okosságra, bölcsességre van szükség ahhoz, hogy ott segítsünk, ahol tényleg muszáj. Bátorság és leleményesség kell hozzá, hogy feltaláljuk magunkat. Nem könnyű segíteni másoknak, és a cserkészet egy jó alkalom arra, hogy ebben fejlesszük magunkat.
MCS: A gyerekek sokszor arra várnak, hogy a felnőttek mondják meg nekik, mit kell tenniük. Ez a segítségnyújtással is így van. Ha arra kérjük, nyissák ki az ajtót, vagy adják át a helyüket a buszon – megteszik. Nekem is ez a tapasztalatom, de nem csak a fiatalokkal, hanem a felnőttekkel is. A felismerésre és a tett bátorságára sokkal kevesebben készek. Azt gondolom, hogy a cserkészet pont ebben kell, hogy vezető szerepre találjon. Hogy a cserkészközösségben felnövő gyerekek olyan felnőttekké váljanak, akik felismerik és megteszik, amire másnak szüksége van. Kell ehhez egy adag bölcsesség is, hiszen ahol nem tudunk, nem lehet segíteni, ott árt a kotnyeleskedés. Nepálban voltak olyan helyzetek, életmentő akciók, ahol tényleg csak a legjobban felkészült profi mentők, képzett csapatok mentek bevetésre, ott nekünk nincs keresnivalónk. Be kell érnünk sokszor egyszerűbb tettekkel. Ehhez alázatra van szükség, hiszen mindig nagy dolgokat szeretnénk tenni, hogy büszkélkedhessünk vele, és saját magunkat dicsőítsük általa. Közben meg az is lehet, hogy valójában nagyobb segítség, ha főzünk egy paprikás krumplit a mentésben dolgozóknak.
MCS: Változott-e a viszonyod a Földdel, boldogan mész legközelebb barlangászni?
SzG: Nem hiszem, hogy a következő szakági programon nélkülem maradna a csapat, viszont valóban változott bennem valami. Nepálból hazafelé várakoznunk kellett a reptéren. A hatalmas utasszállítók, tehergépek jöttek-mentek odakint, beleremegett a föld. A körülöttem várakozóknak mindez föl sem tűnt, én viszont sokkal érzékenyebb lettem a húsz-huszonöt utórezgés miatt, amelyek időnként éjszaka értek az ágyban. Olyankor felriadva szaladtam az ablakhoz, ajtóhoz kiugrani, ám addigra éppen elültek a rezgések. Ez a rajtkészültség belém ivódott. Most éppen ülök az irodában, és elhaladt egy kamionaz épület előtt, én meg felkapom a fejemet. Egy ilyen fajta érzékenység jelent meg az életemben, ami ki tudja, meddig kísér el.
Az interjút készítette: Nagy Emese
Rovat:
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
