Kézből-kézbe, lélektől-lélekig

Ismét Bécsben jártunk a betlehemi Békelángért

Van valami szent őrültség abban, ha az ember egyetlen lángért utazik ezernégyszáz kilométert. Hát még ha ennél többet is – vállalva a repülőn, autón, buszon utazás nyűgét, gondját-baját, az aggódást, hogy „jaj, ki ne aludjon”. Hiszen a láng, amelyért december 8-án útnak indultunk (11 év után ismét Nagybányáról), a messze Betlehembõl érkezett az osztrák fővárosba, hogy onnan a cserkészek közvetítésével Európa országaiba és a tengerentúlra is eljuthasson. Túl azon, hogy teljesítettük a vállalt küldetést, s a láng azóta már Erdély legtöbb magyar közösségében, templomában ott ragyog, élményben, tanulságban, látottakban gazdagon tértünk haza valamennyien. Gödöllőtől Bécsig, Fertődtől az Országházig, Pannonhalmától Sopronig sokfelé megfordultunk és nagyszerű emberekkel találkoztunk. Mintha kézből-kézbe adogattak volna bennünket...

Tizenheten indultunk útnak, egy csütörtöki napon: nagybányai cserkészek, cserkész-szülők, kicsik és nagyok. Útban első állomáshelyünk, Budapest felé, egyetlen megállónk Gödöllő és a 2009-ben felavatott cserkészmúzeum volt. Közel a Grassalkovich-kastélyhoz, így az érdekes – alapítása óta is folyamatosan gazdagodó – gyűjtemény, majd az 1933-as nagy cserkész-világtalálkozó (dzsemobi) emlékét őrző szobor megtekintését követően természetesen Sissi és a királyi pár kedves pihenõhelyének kertjébe is bekérezkedtünk.

Már szürkült, mire kisbuszunk, a tél közeledtét jelző erős-csípős szélben megérkezett a fővárosba. Régi barátunk, Nagybánya szerelmese, Császy Aliz várt itt legelőször is bennünket – egy meglepetéssel: hivatalosak vagyunk a Magyar Rádió épületébe, ahol a „Határok nélkül” c. műsor munkatársai várnak interjúra. Így utólag bevallhatjuk: fáradtak voltunk az egész napos utazástól, s reméltük, hogy hamar túlesünk az egészen. Az az egy óra azonban, amit a Bródy Sándor utcában töltöttünk, kellemesen rácáfolt félelmeinkre. Miközben hárman (Vig Renée, Markó Hajnal és alulírott) a stúdióban Lánczi Ágnes kérdéseire igyekeztünk válaszolni, Moszkovits János – a Rádió egykori bukaresti tudósítója – a csapat többi tagjával száguldozta keresztül-kassul a neves intézmény helyiségeit. János lehengerlő kedvességgel és lelkesedéssel mutogatta végig a stúdiókat, a vágószobákat, sőt a hangtár hatalmas raktárhelyiségébe is betekinthettünk.

A rádiólátogatást követően sétáltunk egyet a Váci utcában, majd megkerestük éjszakai szálláshelyünket, a 148. számú Nagyboldogasszony cserkészcsapat Mészáros utcai otthonát. Vacsora, majd az otthonban berendezett kis csapattörténeti kiállítás,a százéves cserkész-emlékek megtekintése után igyekeztünk gyorsan ha nem is ágyba, de matracra-hálózsákba kerülni, hiszen másnap hosszú út várt reánk: estére Bécsben vártak bennünket, s előtte még Pannonhalmát, a fertődi Eszterházy-kastélyt, Nagycenket és Sopront is szerettük volna útba ejteni.

Péntek reggel a 996-ban Géza fejedelem által emelt híres Pannonhalmi Főapátság volt első állomásunk. Kis bolyongást követően (az épületegyüttest az elmúlt években felújították, fogadóépülettel, turistaösvényekkel bővítették) idegenvezetõ vitt körbe bennünket a bencés kolostor épületében és templomában, mutatta be a csodálatos könyvtárhelyiséget. Megtudtuk, hogy az apátsági fiúiskolában közel annyian tanulnak, mint a mi Németh László Gimnáziumunkban. Ennek mégis alig láttuk nyomát, zaját sem hallottuk, az egész épületegyüttest tiszteletet parancsoló csend, nyugalom és béke uralta. Sajnos az apátsági pince megtekintésére, amelyről a szerzetesek által újjraindított szőlőtermesztés kapcsán egyre többet lehet olvasni manapság, már nem maradt idő, de megígértük magunknak, hogy legközelebb erre is sort kerítünk.

Fertődöt, a korábbi Eszterházát, a magyar Versaillest kár lett volna lekésni, vagy éppen kihagyni, hiszen a település központjában éppen felújítás alatt álló patkó alakú, lenyűgöző épület Magyarország egyik legszebb látványossága, a később Bécsben megtekintett Schönbrunnal szemben is megállja helyét. 1720-ban, Eszterházy József kezdte építeni, s Haydn, a zenetörténet utolsó udvari zeneszerzője is közel két évtizedet töltött benne, a pompakedvelő, művészeteket támogató Eszterházy Miklós szolgálatában. Mi is jól eltöltöttük az időt odabenn és a hangulatos kastélykertben. A tervezetthez képest kétórás csúszás és a téli nyitvatartási rend miatt Nagycenk, „a legnagyobb magyar” Széchenyi István gyermekkorának színhelye és birtoka, az emlékét őrző múzeum meglátogatása elmaradt, s Sopron romantikus, kanyargós utcáival, hangulatos tereivel, boltíves kapualjaival is már erős esti szürkületben ismerkedtünk. A „hűség városát” Magyarország műemlékekben leggazdagabb településeként tartják számon. A Civitas Fidelissima, az 1921. decemberében Magyarországot választó Sopron az 1989. évi Páneurópai Piknik, s az itt először leomló vasfüggöny kapcsán is visszavárja látogatóit... Bennünket is.

Hogyan jutunk be Bécs belvárosába?
– ez volt a kérdés, amely rögtön a határátlápést követően foglalkoztatni kezdett. Hiszen tudtuk, advent fejében a teljes történelmi városközpontban tilos lesz az autóbuszközlekedés, s el sem képzelhettük, miként fogjuk szálláshelyünket megközelíteni. Szerencsére tapasztalt és az osztrák fővárosban otthonos ember várt reánk, s volt – már útközben is (telefonon keresztül) – eligazítónk: az ausztriai magyar cserkészmozgalom nagy „öregje”, az ‘56-os menekült Szemerédi Tibor. A legendás Puma segítségével hamar megtaláltuk a bécsi Magyar Központ épületét a Schwedenplatzon. Gyorsan lepakoltunk, majd vezetőnk nyomába szegődve belvárosi sétára indultunk.
Sétára...?!
A távgyaloglók jellegzetes testtartását felvéve, fürtökben loholtunk a 70. évét alig néhány napja betöltött, mégis tiszteletreméltóan friss és fiatalos „Puma bácsi” után. S miközben Bécs magyar vonatkozású látványosságainál megállva igyekeztünk némi levegőhöz jutni, megszégyenülten gondoltunk a vezetőnk vállát nyomó évtizedekre, s azon gondolkodtunk (remélem megbocsátja nekünk), még jó, hogy nem gepárdnak, vagy antilopnak hívják... Puma izgalmas elbeszélései, érdekfeszítő magyarázatai azonban minden fizikai próbatételért kárpótoltak. Bécs ünnepi díszben pompázó utcáin kacskaringózva, hangulatos kapualjai közt bújócskázva láttuk az egykori osztrák-magyar hadügyminisztérium pompázatos székházát, az Eszterházy és a Batthyány család palotáit, Széchenyi szülőházát, a valamikori zsidó-negyedet, a híres sétálóutcát, a Graben-t konflisokkal, a Wurmser-huszár szobrát a magasban, a Graben és a Kohlmarkt sarkán, a Mátyás király által befejezett, valamikor Hunyadi-címeres Stephansdom-ot, az épületet, amelyben az osztrák-magyar tengeri flotta utolsó parancsnoka, Horthy Miklós dolgozószobája volt, és persze a császári palota, a Hofburg impozáns épülettömbjét. Ottlétünk ideje alatt azt hiszem, mindet láttunk, ami „a magyar” Bécsben fontos, szép és lényeges (az adventi vásár és a Rathaus, azaz a Városháza, valamint a Schönbrunn már másnapra maradt), s ha mégsem, csak magunkra vethetünk: nincs mentség, legközelebbi bécsi utunkra edzeni kell...

Szombati napunk eredetileg a Schönbrunnal indult volna. Az útlezárások és az ünnepi autóforgalom miatt azonban halasztanunk kellett a látogatást, hiszen délre a „Szent család” római katolikus templomhoz kellett érnünk, a betlehemi láng hivatalos átadó ünnepségére. Előtte azonban még megnéztünk néhány szép, régi épületet, megöntöztük vérrel Bécs ősi földjét (egyik cserkészlányunk szenvedett kis balesetet), megtekintettük a gazdag és látványos bécsi cserkészmúzeumot, s éppen időben értünk a Familienplatz-ra, ahol már gyülekeztek a világ minden tájáról összesereglett cserkészek.

Az ünnepség szép volt és megható; a hatalmas templomot színültig töltötték a legkülönfélébb egyenruhákban pompázó és nyelveken beszélõ fiatalok, Európától Mexikóig és az Egyesült Államokig, akik mind-mind azért érkeztek, hogy lámpásba, mécsesbe zárva, repülőn, vonaton vagy gépkocsin őrízve-vigyázva, saját országaikba szállítsák a betlehemi Születés templomából származó lángot, a béke és szeretet szimbólumát... A magyar cserkészetet Pozsony-közeli, pécsi és nagybányai cserkészek képviselték: a háromtagú delegáció egyik tagja könyörgést mondott, a másik a nemzeti zászlót vigyázta, a harmadik a lángot vette át az oltár előtt a lángot vigyázó kisleánytól…

Nehéz volt a helytől, s az ünnepséget követően fényképezkedő, majd a templom előtt szabad tüzeknél teázgató, beszélgető, ismerkedő, jelvényeket csereberélő cserkészektől elszakadni. A Schönbrunnt még éppen csak nyitva találtuk, a turisták tömegében sodródva, idegenvezetés nélkül,
Fertőd után kicsit csalódottan jártuk végig a hajdani császári kastély látogatható termeit. Annál szebbnek láttuk azonban a Rathaus előtti téren az adventi vásárt! Még kis vásárfiára is futotta: a forralt boros pohárral kezünkben felfedezett és megvásárolt aprócska verkli mi mást is zenélhetett – Bécsben, mint a híres Kék Duna keringőt?

Ennyi élmény után azt gondolhattuk volna, hogy ami még hátra van, az a csendes hazautazás. Pedig dehogy! Vasárnap délre Budapesten, az Ország Házába voltunk hivatalosak. Virág András (Viri), az Országgyűlés társadalmi kapcsolatokkal foglalkozó hivatalának vezetője, s (micsoda „véletlen”?) ugyancsak cserkész fogadta csapatunkat.
"Előbb az ebéd" – mondta, s nekünk – akik arra voltunk felkészülve, hogy majd az intézmény étkezdéjében kapunk valami nem kevésbé lebecsülendő falnivalót – valósággal elakadt a szavunk, amikor a Vadászterem szomszédságában lévő díszes Gobelin-terembe kísértek bennünket.  "Tegnap még az azerbajdzsáni nagykövet ebédelt itt" – monda nemes egyszerűséggel Viri, s mi a gyönyörűen terített hosszú asztalt körbeülve,az összevillanó pincér-tekintetek és egyszerre csendülő tányérok „kereszttüzében” hosszú percekig pisszenni sem mertünk, amíg a fogásokat kihozták elénk...

Étkezés után országházi sétán vettünk részt. András otthonosan vezetett végig az épület mások által nem látogatható részein is (jártunk például Kövér László házelnök irodájában). Természetesen a Szent Korona előtt is tisztelegtünk, végignéztünk egy őrségváltást, s Schönbrunnra gondolva ismét megállapíthattuk: nincs miért szégyenkeznünk, az ország legszebb háza nemzetközi viszonylatban is megállja a helyét, pompás díszítése, fenséges termei, csodálatos lépcsőházai, a világháborút szerencsésen átvészelt üvegablakai páratlan szépségűek.

A sétát követően a Kossuth-téren ének-kísérettel meggyújtottuk az adventi koszorún a harmadik gyertyát, majd egy kis időre elköszöntünk vendéglátóinktól, hiszen még a Nemzeti Galériában nemrég megnyílt nagyszabású Ferenczy-kiállítás megtekintése és egy várbéli séta is szerepelt aznapi programunkban. Este későn és fáradtan érkeztünk szállásunkra, ezúttal a 46. sz. Kapisztrán Szt. János cserkészcsapat Fekete Sas utcai otthonába...

Utunk utolsó, hétfői programja ugyancsak az Országházban zárult, előtte azonban még a Csodák Palotáját is felkerestük a Millenárison, két órácskányi játékra, Öveges-professzor-féle kísérletekre. A Kossuth-téren már vártak a csepeli cserkészek, akikkel kis műsor, betlehemes, ének és zene kíséretében, közösen adtuk át a betlehemi lángot az Ország Házának, vagyis az Országgyűlés alelnökének. Majd egy kis fogadáson vettünk részt – és öt, csodálatosan gazdag nap után útnak indultunk hazafelé…

Füzesabonynál az egri cserkészcsapat képviselői várták a lángot, majd Szatmárnémetiben az ottani cserkészcsapat vezetője. Így történt, hogy jóformán még haza sem érkeztünk, de a számunkra otthonos-meleg partiumi-erdélyi tájakon is elkezdte vándorútját a láng: kézből-kézbe, lélektől-lélekig – akárcsak mi magunk az út során –, hogy majd a Romániai Magyar Cserkészszövetség lángvívői, s idehaza a gr. Teleki Sándor cserkészcsapat tagjai segítségével karácsony estéjére minden erdélyi, nagybányai otthonba eljusson, minden erdélyi szívben ott ragyogjon…

Kép és szöveg: Dávid Lajos

***
Akik lángoltunk:

Vass Réka
Vig Renée
Rednic Helga
Vass Orsolya sőv
Záboi Anna sőv
Duna Jessica őv
Molnár Katalin
Oravecz Csongor
Bán Ernő sőv
Moldován Balázs sőv
Markó Botond őv
Bálint Andor
Dávid Lajos
Markó Hajnal csv
Vig Katalin, Vig Imre és Vincze István cserkészszülők