A jó felé törekedni!
A jó felé törekedni – az MCSSZ legfiatalabb parancsnoka a legnagyobb csapat élén
Húszévesen egy srác a jegyzeteit fürkészi, vagy álláskereséssel van elfoglalva. Balázs Bulcsú csst. (433.) a neuroanatómia tanulmányozásával üti el az idejét, mindezt latinul, ha éppen nem a legnagyobb, 433. Szent Bernát cserkészcsapatot vezeti.
MCS: Nagyon fiatal vagy ahhoz képest, hogy a 433-asokat vezeted. Fontos a csapat mérete?
BB: Határozottan mi vagyunk a legnagyobbak. Ebből mindig peresztízskérdést csinálunk. Szoktunk vitatkozni a Szent Imrésekkel (25.), a Báthorysokkal (442.) és a Prohászkásokkal (1909.), hogy melyik csapat a legnagyobb. A számok alapján és az ECSET szerint mi vagyunk azok, mi jelentjük be a legtöbb embert.
MCS: Pimaszkodok: nem volt jobb ötlet annál, hogy egy húszéves srácot válasszanak a csapat élére?
BB: Jó kérdés, úgy látszik nem volt… Nekem sem volt könnyű bekerülni a vezetésbe, nem is voltam a vezetőség tagja. Mezei őrsvezető voltam, nálunk pedig (egy ekkora csapatnál) erősen működik a hierarchia. Az előző csapatparancsnok mégis bennem látott fantáziát.
MCS: Mik lehettek a melletted szóló érvek? Mit láthatott benned az elődöd, amivel magad is tudsz azonosulni?
BB: Szerintem képes vagyok hatékonyan vezetni az embereket, akár a nálam idősebbeket is. Nagyon szeretek a kicsikkel is foglalkozni, ismerem mindannyiukat név szerint, talán a legújabbakat kivéve. De amint találkozom velük, másodikra tudni fogom az ő nevüket is. Másrészt már hatéves koromban megismerkedtem a cserkészettel, kiscserkész lettem, a bátyám is cserkész volt. Mindig is itt laktunk a Gellért-hegyen, melynek tövében áll a csapatotthonunk. Mikor kiscserkész voltam, három perc alatt leszaladtunk őrsgyűlésre. Az első cserkésztábori élményem is beégett az agyamba, és nem ereszt. 2002-ben történt, hogy a nyolc nap alatt végig zuhogott az eső, mi bent kuksoltunk a sátrainkban. Egy lankán, egymás alatt álltak a sátrak, a miénk volt a legalsó. A körbeárkolt sátrakból mindenki vezette le a vizet, a sátort övező árkokból csajkával mertük ki. Mi persze legalul a nyakunkba kaptuk az egészet. Mégis jó élmény volt!
MCS: Minden csapat egy kicsit más – mi jellemző a 433-asokra?
BB: Ez egy budai „elit” csapat, egyházi iskolákból, gimnáziumokból érkezett gyerekekkel, többségük rendszeres templomba járó. Azonos
értékrenddel, életformával rendelkező fiatalokkal talán kevesebb is a feladatunk. A csapat méreténél fogva is vannak sajátosságaink. Nálunk nincs toborzó munka, 2020-ig látjuk előre a tagságunk folytonosságát, utánpótlását. Testvérekből, barátokból, ismerősökből épül fel a rendszer, nem is tudnánk befogadni a toborzással behívottakat. Egyrészt ez egy pozitív visszajelzés, másrészt kihívás is megoldani az őrsök létszámának növekedését, a vezetők utánpótlását. Ezért nálunk két őrsvezető is áll egy őrs élén, így tudunk 12 fős csoportokat alkotni.
MCS: Felkészültél arra, ha nehezebb sorsú gyerekek csöppennének közétek?
BB: Nem lenne könnyű dolgom, mert nincsenek tapasztalataim e téren. Mindenképpen integrálni, befogadni kell őket, keresni olyan őrsöt, amely befogadó, és a vezetője is alkalmas a feladatra. Azt gondolom, hogy jól is elsülhet egy ilyen nyitás, hiszen összehozhatja a közösséget, ha közösen segítünk, támogatjuk őket. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy rengeteg energiát kell fordítania az őrsvezetőnek egy ilyen gyerekre, és a többiekre így kevesebb figyelem marad.
MCS: Lehet, hogy nem jól csinálja az őrsvezető, ha személyesen fordít sok energiát a csapat átlagától eltérő gyerekre? Ha azonos figyelemmel van irányába, akkor a többi gyerek is ugyan ezt fogja másolni és együtt figyelnek egymásra.
BB: Igen, például egy mozgássérültet le kell vinni a lépcsőn, mint ahogyan segítünk egymásnak, ha valaki eltöri a lábát, kezét. Egy alkalmas vezető ezt a hozzáállást ki tudja alakítani.
MCS: Azért az elég menő, hogy a nálad tíz-tizenöt évvel idősebb csapattársaidnak is a parancsnoka vagy. Hogy kell ezt jól csinálni?
BB: Első körben ez volt a legnagyobb félelmem, de szerencsére úgy látszik, mindenki el tud fogadni vezetőnek, és tisztelettel vannak felém. A rajvezetői őrs őrsgyűlését, az Aranyhalakét nem én tartom, hanem egy másik rajvezető. Neki gazdag tapasztalata van már ebben. Amikor átvettem a csapatot, nem voltak korszakváltó ambícióim, de azért feltettem a kérdéseket, ezt és ezt miért csináljuk így? Amire kaptam ésszerű választ, azt elfogadtam, de amikor csak annyi volt, hogy „nem jó így, de ez a hagyomány”, úgy döntöttem, változtatni kell. A próbarendszerünk most központilag is megújul, de én már korábban elkezdtem az igények felmérését. Manapság a VHS kazetták kezelési útmutatója teljesen elavult ismeret, helyette például a facebook helyes használatára kellene felhívni a figyelmet. Ezen kívül a programokat is szeretnénk megújítani, a cserkészotthont pedig felújítani.
MCS: Volt valamilyen emlékezetes esemény, amely során kiderült, hogy alkalmas vagy a vezetői munkára?
BB: Ez szépen, az évek során alakult ki. Mikor még cserkész korú voltam, a saját őrstagjaim közül én kezdtem el szervezni a programokat, ahogyan az iskolában, az osztályban is én voltam az aktív, a kapcsolattartó az osztályfőnökkel, ha programszervezésről volt szó.
MCS: Ebben a munkában mit tartasz a legnagyobb kihívásnak?
BB: Azt, hogy a vezetőnek mindig példát kell mutatnia. Ha sétálok az utcán, nem mehetek át a piros lámpán. Mit szólna hozzá az egyik gyerek anyukája, ha ezt látná? Ez a nehéz felelősség azért jó, mert arra sarkall, hogy a jó felé törekedjek.
MCS: Hogy tudsz lazítani? Miben tudod magad elengedni?
BB: A hobbim tájfutás. Az erdőben nekiiramodok, és térkép alapján a lehető leggyorsabban kell célba érnem. Versenyeken indulok. Nagyon végig kell gondolni, hogy merre fussál, melyik útvonalat válaszd. Sajnos az elmúlt másfél évben az egyetem mellett erre nem volt lehetőségem.
MCS: Azon kívül, hogy ezt a hatalmas csapatot vezeted, a Semmelweis Egyetem általános orvosi karára jársz. Nem egy az egyik a másik rovására?
BB: Visszavettem a tempóból, és lassítottam az utamat az egyetemi rendszer lehetőségeihez mérten. Nyertem másfél évet és két nyarat, és nem veszítettem semmit, azon kívül, hogy 25 évesen leszek orvos, nem 24 évesen. De több idő jut a csapatomra!
MCS: A cserkésztapasztalat segít abban, hogy orvos leszel? És melyik területen fogsz tevékenykedni?
BB: Mindenképpen hasznos tapasztalat a cserkészvezetői, hiszen emberekkel foglalkozom, problémákat kell megoldanom, amit orvosként is hasznosítani tudok. Ráadásul gyerekorvos szeretnék lenni. Amúgy nem a Vészhelyzet vagy a Doktor House vonzott a pályára: apukám és a nagypapám is orvos volt, a bátyám pedig nem akarta folytatni a hagyományt, így én jöttem a sorban. Bár óvodában még úgy gondoltam, Jedi leszek, később rájöttem, hogy nem reális célkitűzés, így elég korán eldöntöttem, inkább orvos leszek.
MCS: Az orvos is Jedi, kis lézerkarddal, nem?
BB: Lehet benne valami!
Az interjút készítette: Nagy Emese
Húszévesen egy srác a jegyzeteit fürkészi, vagy álláskereséssel van elfoglalva. Balázs Bulcsú csst. (433.) a neuroanatómia tanulmányozásával üti el az idejét, mindezt latinul, ha éppen nem a legnagyobb, 433. Szent Bernát cserkészcsapatot vezeti.
MCS: Nagyon fiatal vagy ahhoz képest, hogy a 433-asokat vezeted. Fontos a csapat mérete?
BB: Határozottan mi vagyunk a legnagyobbak. Ebből mindig peresztízskérdést csinálunk. Szoktunk vitatkozni a Szent Imrésekkel (25.), a Báthorysokkal (442.) és a Prohászkásokkal (1909.), hogy melyik csapat a legnagyobb. A számok alapján és az ECSET szerint mi vagyunk azok, mi jelentjük be a legtöbb embert.
MCS: Pimaszkodok: nem volt jobb ötlet annál, hogy egy húszéves srácot válasszanak a csapat élére?
BB: Jó kérdés, úgy látszik nem volt… Nekem sem volt könnyű bekerülni a vezetésbe, nem is voltam a vezetőség tagja. Mezei őrsvezető voltam, nálunk pedig (egy ekkora csapatnál) erősen működik a hierarchia. Az előző csapatparancsnok mégis bennem látott fantáziát.
MCS: Mik lehettek a melletted szóló érvek? Mit láthatott benned az elődöd, amivel magad is tudsz azonosulni?
BB: Szerintem képes vagyok hatékonyan vezetni az embereket, akár a nálam idősebbeket is. Nagyon szeretek a kicsikkel is foglalkozni, ismerem mindannyiukat név szerint, talán a legújabbakat kivéve. De amint találkozom velük, másodikra tudni fogom az ő nevüket is. Másrészt már hatéves koromban megismerkedtem a cserkészettel, kiscserkész lettem, a bátyám is cserkész volt. Mindig is itt laktunk a Gellért-hegyen, melynek tövében áll a csapatotthonunk. Mikor kiscserkész voltam, három perc alatt leszaladtunk őrsgyűlésre. Az első cserkésztábori élményem is beégett az agyamba, és nem ereszt. 2002-ben történt, hogy a nyolc nap alatt végig zuhogott az eső, mi bent kuksoltunk a sátrainkban. Egy lankán, egymás alatt álltak a sátrak, a miénk volt a legalsó. A körbeárkolt sátrakból mindenki vezette le a vizet, a sátort övező árkokból csajkával mertük ki. Mi persze legalul a nyakunkba kaptuk az egészet. Mégis jó élmény volt!
MCS: Minden csapat egy kicsit más – mi jellemző a 433-asokra?
BB: Ez egy budai „elit” csapat, egyházi iskolákból, gimnáziumokból érkezett gyerekekkel, többségük rendszeres templomba járó. Azonos
értékrenddel, életformával rendelkező fiatalokkal talán kevesebb is a feladatunk. A csapat méreténél fogva is vannak sajátosságaink. Nálunk nincs toborzó munka, 2020-ig látjuk előre a tagságunk folytonosságát, utánpótlását. Testvérekből, barátokból, ismerősökből épül fel a rendszer, nem is tudnánk befogadni a toborzással behívottakat. Egyrészt ez egy pozitív visszajelzés, másrészt kihívás is megoldani az őrsök létszámának növekedését, a vezetők utánpótlását. Ezért nálunk két őrsvezető is áll egy őrs élén, így tudunk 12 fős csoportokat alkotni.MCS: Felkészültél arra, ha nehezebb sorsú gyerekek csöppennének közétek?
BB: Nem lenne könnyű dolgom, mert nincsenek tapasztalataim e téren. Mindenképpen integrálni, befogadni kell őket, keresni olyan őrsöt, amely befogadó, és a vezetője is alkalmas a feladatra. Azt gondolom, hogy jól is elsülhet egy ilyen nyitás, hiszen összehozhatja a közösséget, ha közösen segítünk, támogatjuk őket. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy rengeteg energiát kell fordítania az őrsvezetőnek egy ilyen gyerekre, és a többiekre így kevesebb figyelem marad.
MCS: Lehet, hogy nem jól csinálja az őrsvezető, ha személyesen fordít sok energiát a csapat átlagától eltérő gyerekre? Ha azonos figyelemmel van irányába, akkor a többi gyerek is ugyan ezt fogja másolni és együtt figyelnek egymásra.
BB: Igen, például egy mozgássérültet le kell vinni a lépcsőn, mint ahogyan segítünk egymásnak, ha valaki eltöri a lábát, kezét. Egy alkalmas vezető ezt a hozzáállást ki tudja alakítani.
MCS: Azért az elég menő, hogy a nálad tíz-tizenöt évvel idősebb csapattársaidnak is a parancsnoka vagy. Hogy kell ezt jól csinálni?
BB: Első körben ez volt a legnagyobb félelmem, de szerencsére úgy látszik, mindenki el tud fogadni vezetőnek, és tisztelettel vannak felém. A rajvezetői őrs őrsgyűlését, az Aranyhalakét nem én tartom, hanem egy másik rajvezető. Neki gazdag tapasztalata van már ebben. Amikor átvettem a csapatot, nem voltak korszakváltó ambícióim, de azért feltettem a kérdéseket, ezt és ezt miért csináljuk így? Amire kaptam ésszerű választ, azt elfogadtam, de amikor csak annyi volt, hogy „nem jó így, de ez a hagyomány”, úgy döntöttem, változtatni kell. A próbarendszerünk most központilag is megújul, de én már korábban elkezdtem az igények felmérését. Manapság a VHS kazetták kezelési útmutatója teljesen elavult ismeret, helyette például a facebook helyes használatára kellene felhívni a figyelmet. Ezen kívül a programokat is szeretnénk megújítani, a cserkészotthont pedig felújítani.
MCS: Volt valamilyen emlékezetes esemény, amely során kiderült, hogy alkalmas vagy a vezetői munkára?BB: Ez szépen, az évek során alakult ki. Mikor még cserkész korú voltam, a saját őrstagjaim közül én kezdtem el szervezni a programokat, ahogyan az iskolában, az osztályban is én voltam az aktív, a kapcsolattartó az osztályfőnökkel, ha programszervezésről volt szó.
MCS: Ebben a munkában mit tartasz a legnagyobb kihívásnak?
BB: Azt, hogy a vezetőnek mindig példát kell mutatnia. Ha sétálok az utcán, nem mehetek át a piros lámpán. Mit szólna hozzá az egyik gyerek anyukája, ha ezt látná? Ez a nehéz felelősség azért jó, mert arra sarkall, hogy a jó felé törekedjek.
MCS: Hogy tudsz lazítani? Miben tudod magad elengedni?
BB: A hobbim tájfutás. Az erdőben nekiiramodok, és térkép alapján a lehető leggyorsabban kell célba érnem. Versenyeken indulok. Nagyon végig kell gondolni, hogy merre fussál, melyik útvonalat válaszd. Sajnos az elmúlt másfél évben az egyetem mellett erre nem volt lehetőségem.
MCS: Azon kívül, hogy ezt a hatalmas csapatot vezeted, a Semmelweis Egyetem általános orvosi karára jársz. Nem egy az egyik a másik rovására?
BB: Visszavettem a tempóból, és lassítottam az utamat az egyetemi rendszer lehetőségeihez mérten. Nyertem másfél évet és két nyarat, és nem veszítettem semmit, azon kívül, hogy 25 évesen leszek orvos, nem 24 évesen. De több idő jut a csapatomra!
MCS: A cserkésztapasztalat segít abban, hogy orvos leszel? És melyik területen fogsz tevékenykedni?
BB: Mindenképpen hasznos tapasztalat a cserkészvezetői, hiszen emberekkel foglalkozom, problémákat kell megoldanom, amit orvosként is hasznosítani tudok. Ráadásul gyerekorvos szeretnék lenni. Amúgy nem a Vészhelyzet vagy a Doktor House vonzott a pályára: apukám és a nagypapám is orvos volt, a bátyám pedig nem akarta folytatni a hagyományt, így én jöttem a sorban. Bár óvodában még úgy gondoltam, Jedi leszek, később rájöttem, hogy nem reális célkitűzés, így elég korán eldöntöttem, inkább orvos leszek.
MCS: Az orvos is Jedi, kis lézerkarddal, nem?
BB: Lehet benne valami!
Az interjút készítette: Nagy Emese
Rovat:
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
