A II. világháború után a menekülttáborokban és a szórványban megkezdődött a cserkészmunka. A Passau melletti Waldwerke menekülttáborban Csejtei Béla megszerezte az USA engedélyét, hogy felállítsák a Magyar Iskolát. 1946 júliusában nyitotta meg a Magyar Iskola a kapuit, és 1947 tavaszán adta ki az első érettségi bizonyítványt. Mattasovszky-Zsolnay Miklós igyekezett az ausztriai menekülttáborokban a cserkészmunkát összehangolni.
1947. április 3-án Teleki Pál Munkaközösség néven megalakult az irányító közösség Passauban. Az alapítást vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc, főcserkész koordinálta, és ő hívta egybe a vezetőket. A csapatok közötti kapcsolatok irányítója Kótai atya, delegált lelkész volt, akinek szabad mozgása volt a menekülttáborok között.
1947 májusában tartották a menekülttáborok az első ŐVVK-t Pfarkirchenben, Beodray Ferenc és Falvy Gyurka vezetésével, a Főcserkész megbízásából. (Bodnár Gábor akkoriban ott lakott. A törzs tagjai vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc, Beodray Ferenc, Falvy Gyurka, Bodnár Gábor, Olgyay György és Rónai Tamás.)
Ebben az évben 20-30 ezer magyar zarándokolt Altöttingenbe (933-ban a magyarok felégetik a várost), és az ott összegyűlő magyar cserkészek közös fogadalomújítási szertartáson vettek részt (ez volt az első nagy találkozó). Ezután a mittenwaldi ukrán nagytáborra kaptak meghívást a magyarok.
Nyáron Guttenburgban v. kisbarnaki Farkas Ferenc parancsnoksága alatt megszervezték az első VK-tábort, melynek fiú és lány ŐVVK-ja, STVK, CSTVK altábora is volt (A későbbi lánycsapatok vezetői ebből a VK-ból kerültek ki!).
12 cserkészvezető kapott rejtélyes meghívót postai úton, amelyben meghatározott időpontra hívták a címzettet a Bergen feletti Hohnfellnbe. A megérkezés után az utasításokat követve, egy magason fekvő tisztáson találkozott egymással 14 cserkészvezető. A tisztáson lobogó tűz mellett várta őket a találkozót szervező Kővári Lajos és Bernhardt Béla. Megalakították a Hontalan Sasok Vándor Kiképző Őrs/Törzse közösséget, és az akkoriban nagyon divatos indiánromantika jegyében a nyakkendőjük sarkába egy indiánfejet hímeztek. (Később az indiánfejet elvetették és csak egy keresztbe fekvő sastoll lett a jelvény, jelképezve a tollal és tudással való harcot a magyarságért.) A 14 Hontalan Sas (nevük után, hogy hova kerültek a menekülttáborokból. Egyetlen személy volt még jelen, Ravasz Dezső, aki nem lett tagja a közösségnek, és később visszatért Magyarországra):

A találkozón a magyarságért való harcban jelölték meg a feladatukat, majd igazi vérszerződést kötöttek egymással. E mellett igyekeztek a WB képzést elvégezni, hogy tapasztalatokat szerezzenek.
A moissoni dzsemborira 12 ukrán és 6 magyar cserkész akart eljutni, ám a határokon nem mehettek át. Az ukránok megpróbáltak átszökni, de elfogták őket. Ezt látva a magyarok nem próbálkoztak az átszökéssel.
1948-ban felvették az MCSSZ nevet, de a WOSM nem vette fel őket, mert emigráns szervezet voltak. Mivel a KMCSSZ-t nem vette fel a WOSM tagjai sorába (mert minden országból csak egy szövetséget vesznek fel, a KMCSSZ-t pedig nem lehetett országhoz kötni). Ettől az évtől a táborok vezetését Bodnár Gábor vette át. Ebben az évben 14 VK-tábort tartottak a Hontalan Sasok (ebből egyet Brazíliában, ahová két Hontalan Sas utazott), illetve Plattingban 120 fős nemzeti nagytábort is szerveztek (augusztusban). A WB hagyományainak megfelelően az őrsi tanácsadók (patrónusok) a patronált őrssel laktak együtt és csak a kiképzések megtartásának erejéig váltak kiképzővé, egyébként az őrsi körletben éltek őrsi életet a jelöltekkel.
Mattyasovszky-Zsolnay Miklós megszervezte 17 menekült nemzet dzsemboriját, illetve megalakították az emigráns cserkészszövetségek világszervezetét, az AIGSO-t (Associated International Scout and Guide Organization). Őket a 60-as évektől sehol nem ismerték el, így nem csinálhattak WB-es képzést. Vezetőképzésre mégiscsak szükség volt, ezért a régi hagyományokat folytatva tartották képzéseiket.
1948-tól alakultak leánycsapatok is, akik szintén az MCSSZ-ben tevékenykedtek.
1949-ben Landau mellett tartották a nagytáborukat, ahol a WOSM küldötte, Mounee úr jelent meg (később kiderült róla, hogy MI6-os ügynök volt).
1951-ben a magyar cserkészek megjelentek a Bad Ischl melletti dzsemborin, a kontingens parancsnoka Hajdú István volt.
Ebben az évben találkoztak utoljára a Hontalan Sasok Buffalo mellett. Ezen nem mindenki vett részt, csak Beodray Ferenc, Bodnár Gábor, Jámbor Pál, Kővári Lajos, Olgyay György, Rónay Tamás, Szőke József és Szölössi Dani. (2002-ben rendeztek Hontalan Sasok Nagytábort Calgary mellett, melyen csak Falvy Gyurka nem vett részt.)
A VK 1951-ig központi volt Németországban. 1952-től mindenfelé tartottak képzést. Csak a CSTVK-t tartják meg központinak, melynek központja ma is Fillmore (1964-ben alapított, New York államban található cserkészpark, ami hat vezető adományának köszönhetően lett a KMCSSZ-é. A négy vezető: Bodnár Gábor, dr. Gerencsér István, p. Kővári Lajos és dr. Némethy György). A parkot eredetileg egy buffaloi ír ügyvéd, Garwey szerezte meg, aki az államtól kapott 3000 facsemetével beültette a területet (ez ma a fenyőkatedrális és a STVK tábor). Jó barátságban volt Ubullal, mivel a piarista gimnázium ügyeit is intézte, így amikor el akarta adni, akkor Ubulon keresztül a KMCSSZ-nek adta el, nem túl drágán. Lehotay Juditék is szereztek egy, a parkkal határos területet, ám gyermeke később nem a KMCSSZ-nek adta el a rá eső részt.)
Az őrsvezető- és segédtisztképzés kerületenként (I. csker.: Európa, II. csker.: Dél-Amerika, III. csker.: USA, IV. csker.: Ausztrália, V. csker.: Kanada) folyt. Valamennyi tábor egységes kiképzési anyaggal és módszertannal dolgozott.
1956 után Európában az első STVK tábor 1958-ban a Burg Kastl-i magyar gimnáziumban volt. 1959-ben az Aachen melletti Eifel-hegységben rendezték meg, ahol a Fülöp szigeteki Dzsembirora induló 4-tagú kontingens volt a kiképző törzs Némethy György vezetésével. Ezek még hagyományos – az 1940-es években Magyarországon megtartottak alapján nem kagylós – táborok voltak.
 
Az őrsvezetőképzés a kezdetektől nemenként elkülönülve folyt, a hangsúly az őrsi szellem megteremtésén, a közösségépítésen és a módszertanon volt. 1961-ben dr. Ádám János SJ vezetésével fejlesztették ki az NLÁ jelvényes fiú ŐVVK-táborokat. (A gilwell-rendszerű őrsvezetőképzés végén kapnak az ott tábort végzett jelöltek a kagylóhoz hasonlóan egy jelvényt, az NLÁ-t. Jelentése éppen úgy titok, mint a ST-kagylóé. Az elismert kiképzők jelvénye a KMCSSZ-ben az NLÁ-s faragott nyakkendőgyűrű, míg a Pál Utcai Fiúk altáborban 1995-ig a kiképzők rovásírásos NLÁ-t kaptak.) 1971-ben, a Fillmore-i lány ŐVVK-n próbálták ki először a Pál utcai fiúk keretmesét Némethyné Keserű Judit és Dömötör Éva ötlete alapján és vezetésével, és az addig nagyrészt elméleti képzések helyett a módszertani gyakorlatokra tették a hangsúlyt. Gyakorlásként a jelöltek kezdetben szükségképpen egymásnak tanították a próbaanyag egyes részeit. Ebben az időben tették az ŐVVK táborokon való részvétel előfeltételévé a megfelelő cserkészpróbák anyagának ismeretét és a magyarságismereti felkészültséget. Néhány év elteltével ezt a módszert vették át a fiú ŐVVK-n is, megtartva az NLÁ-jelvényt. A KMCSSZ-ben a fiú ŐVVK-s jelöltek kaptak nyakban hordható NLÁ pálcikát. A képzések kiforrott, 10 napos táborok keretében zajlottak, melyeknek előfeltétele a megfelelő cserkész- és magyarságismereti tudás. Ennek megszerzésére előkészítő táborokat, tanfolyamokat is szerveztek.
A 80-as évektől kezdve az ŐVVK táborokban rendszeressé tették a „nyulazást”, azaz a jelöltek valódi gyerekeken való kísérletezését (a szimulációs képzésnek ez a formája óriási siker volt!).
Az ŐVVK két altábora, a fiú és a lány eltérő keretek között, de azonos képzési rendben dolgozott. Az FŐVVK tábor keretmeséje a Pál utcai fiúk volt, annak minden keretével, amelyben a jelöltek is kaptak Pál utcai sapkát stb. A tábor végén a jelöltek a nyakban hordott fadarabot kapták az NLÁ-jelvényként. Az igazán elismert kiképzők kapták meg a fából faragott, ám fonásmintát mutató nyakkendőgyűrűt, amelynek elején egy körbe lépcsőzetesen volt beírva az NLÁ.
Az őrsvezetőképzés terén érdemeket szerzett, ismertebb parancsnokok a lányoknál: Beodray Ferencné Dolesch Melinda, Bodnár Gáborné, Chászár Edéné, Dala Irén, Dömötörné Kokron Margit, Gémesné Réz Katalin, Harkay Éva, Koréh Ilona, Mester Mária, Némethyné Keserű Judit, Pillerné Dömötör Éva, Újváry Julianna és Zaháné Lomniczy Alexandra; míg a fiúknál: dr. Ádám János SJ, Beke Imre, Fischer Viktor, Glaser János, Herédi István, Jámbor Lajos, Kohler László, Lendvai-Lintner Imre, Pálos István, ifj. Vajtay István és Zaha Sándor.

 

 

1922-ben a Párizsban rendezett második Világkonferencia után számos küldöttség kelt át a Csatornán, hogy részt vegyen egy vezetőképzésben, a Gilwell Parkban. Ekkor kezdett a Gilwell nemzetközi méreteket ölteni.
Eleinte ezt a képesítést csak a Gilwell Parkban lehetett megszerezni, de később ettől eltekintettek. 1936-ban rendezték az első WB képzést az USA-ban, Schiff Scout Reservation-ban, melyet a Gilwell Park parancsnoka vezetett. A résztvevők főleg a BSA (Boy Scouts of America) legfőbb vezetői közül kerültek ki. 1969-ben a Helsinki Világkonferencia a tagszövetségek jogába adta a számukra legmegfelelőbb képzési tematika összeállítását. 1977-től már a tagszövetségek maguk képezhették kiképzőiket (addig erre csak Angliában volt lehetőség).
1936-tól kezdve Bi-Pi táborparancsnok-helyetteseket nevezett ki, akik tarthattak ilyen képzéseket, hiszen akár egy törzsnek is egyszerűbb a helyszínre utazni, mint az összes jelöltnek. Ők négy WB-t viselnek, Bi-Pi döntése nyomán.
1947-ben kísérleti képzést rendeztek, ahol „táborparancsnok-helyetteseket’ képeztek. Ez volt az első képzésvezető-képzés, mert addig a kiképzőket csak arra kérték, hogy vegyenek részt egy WB táboron. 1956-ban tartottak Keretképző képzést, aminek a végén három WB-t viselhettek a képzést sikeresen elvégzők. Ez volt az első igazi kiképzőképzés.
1961-ben létrehozták a WOSM-ben a Nemzetközi Vezetőképző Bizottságot (World Training Committee) és javasolták a tagszövetségeknek, hogy hozzanak létre vkvt-ket.
1963-ban az USA Monerey Bay kerületében Bánáthy Béla (Ludovikás főhadnagy, 1945-54 a KMCSSZ ausztriai megbízottja, később a BSA tagja, és nem igazán tart kapcsolatot a KMCSSZ-szel) kidolgozta a 11 vezetői kompetencia fejlesztését központba állító vezetőképzés új koncepcióját. Célja az volt, hogy a vezetőképzés cserkészet alapelveinek megfelelő, gyakorlatias és élvezetes képzéssé váljon, a vezetés minden szintjén az őrstagtól kezdve a felnőtt vezetőkig. A programot Bánáthy White Stagnek (Fehér Szarvas – Csodaszarvas) nevezte el, és ezen a néven is vált közismertté. Sajnos az idők folyamán a magyar vonatkozást egyre inkább elfelejtik, pl. ma már csak azt tudják, hogy a programban résztvevők által megtanult speciális titkosírást valaha egy ősi nép pálcákra róva használta…
A vezetőképzés célja a 11 vezetői kompetencia fejlesztése. A kiképző és a jelölt folyamatos, dinamikus viszonya arra ösztönzi a jelöltet, hogy a megszerezett tudást aktív cselekvéssel rögzítse magában, és mindezt megerősíti a kiképző munkája, amely élménnyé teszi a jelölt számára a kiképzést. Bánáthyék felismerték, hogy a vezetés nem egy ködös képesség, hanem jártasságok sora, mely megtanulható (ezt sűrítették a 11 vezetői kompetenciába). Ez a tanulás azonban nem lehet eseti, alkalomszerű, hanem tervszerűnek, programszerűnek kell lennie. A képzés felépítése során Bánáthyék alkalmazták először a rendszerelméleti megközelítést: először azt határozták meg pontosan, hogy a képzés végén mire képes a tanuló, majd meghatározták a cél elérésének mérési módját és a szükséges ismeretanyagot. Ezt követte a kiképzők feladatainak és az alkalmazott módszereknek a kidolgozása.
A White Stag program tapasztalatait és módszerét először az USA-ban építették be a WB képzésbe, majd a Nemzetközi Vezetőképző Bizottság jelentése és javaslata alapján, amelyet Bánáthy adott elő a 22. Világkonferencián 1969-ben, Helsinkiben, fogadták el a vezetőképzés új irányelveit. Ez egyrészt Bánáthy módszerét jelentette, melyet a World Scouting Reference Papers No.1. – Leadership Development címen adtak ki, másrészt megerősítették azt az alapelvet, hogy önként elfogadják a csapatvezetőképzés és kiképző-képzés módszereinek koordinálási folyamatát. Az új irányelvek az egység és rugalmasság kettős elvére épültek, és arra ösztönözték az egyes tagországokat, hogy alakítsák ki saját igényeiknek megfelelő képzési rendszerüket és kiképző csapatukat (National Training Team). Ennek elősegítésére öt régióban fokozatosan kialakították a Regionális Vezetőképző Bizottságot. A hagyomány szerint a vezetőképző csapat minden tagszövetségben az „1”-es számot viseli.
1973-ban a tagszövetségek önálló vezetőképző központjainak felállítását javasolta, illetve a vezetőképzésekről központi jelentést kértek a központba.1977-ben a tagszövetségekre bízták a képzésvezető-képzést is, ezzel megszakítva a Bi-Pi óta fennálló rendszert. Ebben az évben kiadták a Nemzetközi Kiképző Kézikönyv újabb kiadását. 1981-ben a kiképzések terén hangsúlyos szerepet kapott azt olyan felnőtt-vezetők képzése, akik nem csak csapatot vezetnek. Ehhez javasolták a különböző segédanyagok és segédkönyvek előállítását. 1993-ban a vezetőképzési tematikát kibővítették a menedzsment és az emberi erőforrás kezelés témákkal.
A nemzetközi vezetőképzési irányelvek mindenre kiterjednek, ami a felnőtt vezetők képzése körébe tartozik: az általános és konkrét célokra, módszerekre, a képzés elismerésére, a vezetők és vezetőképzők kiképzésére és megbízására, az országos szövetségek és a Világszövetség felelősségére és feladataira stb. Az irányelvek célja az, hogy biztosítsa a cserkészet módszereinek és céljainak egységességét. Ezen belül azonban minden szövetség szabadon határozhatja meg a képzés formáját, a használt oktatási anyagot stb. A Nemzetközi- és Regionális Vezetőképző Bizottságok az egyes tagszövetségek kérésére segítséget nyújtanak.

Az MCSSZ vezetőképzése eleinte nagyon kaotikus volt. Akik többet olvastak és érdeklődtek, azok lettek vezetők. 1920-ig a csapatok képezték saját elképzelés szerint maguknak vezetőket. Az 1920-as évektől kezdve a jelölt elméleti és gyakorlati részből álló tiszti próbát tett a cserkészkerület képviselőiből álló bizottság előtt. A próba tárgya egyrészt a cserkészpedagógia és módszertana, másrészt pedig a cserkészpróbák anyaga volt, tehát elméleti és gyakorlati részt egyaránt tartalmazott. A tiszti próbára való felkészülés főként önképzés útján történt, mindenekelőtt az először 1922-ben megjelent, Sík Sándor által szerkesztett Magyar Cserkészvezetők Könyve elolvasásával, amelynek anyagából a cserkészcsapat (vagy néhány csapat összefogva) saját belső tanfolyamot is szervezhetett jelöltjei számára. Hamarosan látszott, hogy az önképzés és az elméletben szerzett ismeretek nem elégségesek, főként olyan vezetők számára, akik csak felnőttkorukban kapcsolódtak a mozgalomhoz, tehát a cserkészéletet nem tapasztalták meg azelőtt a gyakorlatban.
1923 júliusában 23 magyar cserkészvezető szerezte meg a WB-t. A képzést követően, az addigi hazai tisztképzés tapasztalatai alapján, ősszel felmerült az igény, hogy központi képzés, de legalábbis tematika legyen. Gilwelli alapokon, hosszas vitákkal kísért átalakításokkal dolgozták ki a hazai képzési rendszert. Megállapodtak abban, hogy a próba letétele mellett a jelöltek tiszti táborban sajátítsák el a cserkészvezetői ismereteket. Ehhez a mintát természetesen a Gilwell Park jelentette.
1924-ben, április 12-17. között tartották az első központi tiszti tábort. A jelenség erősen hasonlított az angol mintára, ugyanis gróf Khuen-Héderváry Károly főcserkész a saját birtokát ajánlotta fel erre a célra, Hédervárott. A képzés parancsnoka Molnár Frigyes külügyi vezető volt, a résztvevők az országos és a kerületi elnökségek tagjai voltak. Ebben az évben kidolgozták a teljes tematikát és próbáztatási rendszert, és megbízták a VK irányításával vitéz Faragó Edét. Voltak, akik Gilwell-rendszerű WB képzést végeztek, és ők, az alapok elhagyásával, de a magyar igényeknek megfelelően, alakították ki a képzési rendszert. Ez után mindenkinek ilyen képzésen kellett részt venni, illetve a régebben végzetteknek is 1926-ig részt kellett vennie ilyen képzésen.
Felmerült az ŐVVK kérdése is, két okból. Egyfelől egy felmérés alapján 1926-ban kiderült, hogy az akkor 15 éve dolgozó cserkészek között egy se állja meg a helyét a III. próba szintjén. Azaz a fogadalomig mindenki eljutott, a II. próbát 40-50% le tudta tenni, de a III. próbát senki nem tudta letenni az országban! Másrészt tudnunk kell, hogy a régi magyar cserkészetben más volt az őv-k és segédtisztek dolga, mint később. A modell ugyanis az volt, hogy a csapatot, illetve nagyobb csapat esetén a rajokat cserkésztisztek vezették. Ők tartották a kiképzéseket is, az őrsvezetőknek főként az őrs közösséggé válásában, az őrsi feladatok megszervezésében, esetleg egyes őrsi programok szervezésében volt szerepük. Csak néha tartottak kiképzéseket a parancsnok helyett. Hasonló szerepük volt a segédtiszteknek is, akik ténylegesen a cserkésztisztek „segédei” voltak. A tisztekhez hasonlóan az őrsvezetők is az őrsvezetői próba letételével szerezhették meg az őrsvezetői képesítést. A próba kivétele, az arra való kiválasztás és az egy éves felkészítés a csapatparancsnok feladata volt. Ez történhetett egyénileg vagy a vezetői őrssel való külön foglalkozások során, de a kerületek vagy körzetek is rendeztek őrsvezetőképző tanfolyamokat.
Ebben az évben a táborok már 12-13 naposak és évente többet is rendeztek (1925: 2., 3. és 4. központi és a szegedi Vidovszky Kálmán vezetésével; 1926: 5. és 6. központi). 1927-re már Cserkészpark és Vízitelep is segítette a vezetőképzést.
1927-ben a magyar cserkész-vezetőképzés számára a következő fontos előrelépést a hárshegyi Cserkészpark megszerzése jelentette. A Parkot az MCSSZ 1927. március 1-én vette bérbe a Heinrich családtól, „amelynek tagjai a cserkész gondolattal szemben igazi megértéssel viseltetnek”. A park első parancsnoka Sztrilich Pál lett, aki április 7-től ott is lakott. (Később, 1930-ban ő is szerzett képesítést a Gilwell Parkban.) Hédervárott az utolsó tiszti tábort 1928-ban tartották (9. tábor). Eztán évi 2-4 tiszti tábort tartottak a Cserkészparkban, 1943-ig összesen 108-at. Ezek rendesen szombaton kezdődtek és a következő hét keddjén értek véget. A táborok közül voltak olyanok, amelyeket fiatal, illetve kezdő vezetők számára tartottak és voltak olyanok, amelyek régi vezetők számára szolgáltak továbbképzésül. Emlékeztetőt írtak, valamint elvetették a tiszti táborban a társadalmi osztályok elkülönítését(!). A központi tiszti és őv-képzés mellett a ST-képzés a csapatok dolga maradt. A segédtiszteknek ugyanis – akik csak őrsvezető gyakorlat után nyerhettek ilyen képesítést – a tisztekhez hasonló anyagból és módon kellett próbázniuk, azonban nem a kerület, hanem a csapatparancsnok előtt, és vezetőképző táborokat sem rendeztek számukra. Ha viszont tiszti képesítést akartak szerezni, akkor ugyanazokat a feltételeket kellett teljesíteniük, mint azoknak, akik nem voltak segédtisztek.
A budapesti Cserkészpark megnyitása az őrsvezetőképzésben is fordulatot jelentett. 1927 tavaszán rendezte Sztrilich Pál az első országos őrsvezetőképző tábort, amelyet minden évben újabbak követtek. Ezek az egyhetes táborok általában a húsvéti szünetben vagy ritkán a nyári iskolai szünet elején voltak, sokszor több altáborban, akár több száz résztvevővel. A táborok programja forgószínpados formában tartott gyakorlati kiképzésből, őrsi és raj minta-összejövetelekből, különböző versenyekből, gyakorlatokból (cserkészjáték, akadályverseny, éjjeli gyakorlat) és világnézeti előadásokból állt. Ettől kezdve a VK táborok jelvénye a hárslevél lett. Alakja, színe, feliratai az idők folyamán változtak


   

1930-ra már volt őv, st és cst képzési tematika, tanfolyamokat és táborokat tartottak, és megalakul a HÖK (Házi vagy Hárshegyi Őrsvezetők Köre, később Honvéd). Ekkorra fogalmazódott meg az az igény, hogy a vezető legyen példaértékű. Erre sajnos csak hibákon keresztül jöttek rá a szövetség vezetői. A klasszikus képzési rendszer ekkorra állt össze, és valóban gilwelli képzést kaptak a jelöltek. 1936-tól a kiképzőket többre tanították: nemcsak a tudás közvetítőivé, hanem jellemnevelőkké kellett válniuk (A vezetés elsősorban példa!).
1939-ben az MCSSZ új Képesítési és Igazolási Szabályzatot léptetett érvénybe, amely új elnevezéseket alkotott és az őrsvezetőképzés kivételével az addigi képzési rendszert is átalakította. Fontos változás volt, hogy a VK-tanfolyamok, illetve táborok elvégzése ekkor már nem utólagos kötelezettsége volt a cserkésztiszteknek, hanem a képesítés megszerzéséhez szükséges előfeltétel. Az új rendszer szerint a legalacsonyabb tiszti fokozat a segédtiszt, illetve a tisztjelölt lett. Az előbbit volt őrsvezetők kaphatták meg egy tanfolyam eredményes elvégzése után, az utóbbit pedig felnőtt korban bekapcsolódók szerezhették meg egy 5 napos táborban. Ez után következett a rajtiszti, majd a csapattiszti és törzstiszti fokozat. A rajtiszteknek tanfolyamot, valamint rajtiszti tábort kellett elvégezni, a tanfolyam végén írásbeli, a tábor végén gyakorlati próbázással, míg a csapattiszteknek egy kéthetes kiképzőtáborban és annak keretén belüli teljesítménypróbán kellett alkalmasnak bizonyulniuk a képesítés megszerzéséhez. A legutolsó képesítési szint a törzstiszti volt. A törzstiszt képesítés a kiképzői karba való felvétel követelménye volt.
Ez a szabályzat 1943-ig volt érvényben, amikor a 8. Főcserkészi Paranccsal eltörölték a tiszti kar ilyen mértékű szétdarabolását, és az őv, st és cst fokozat maradt csak meg. A központi irányításúvá átszervezett mozgalomnak úgy látszik nem volt szüksége ilyen kifinomult vezetőképzési rendszerre. Az új rendszerben a tisztjelöltek és segédtisztek képzési módja megmaradt, a többi tiszti fokozatot azonban eltörölték, csupán egy cserkésztiszti képesítést tartottak meg, amelyet tanfolyam és tábor elvégzése után lehetett megszerezni. A Magyar Cserkészszövetség azonban a háborús állapotok miatt ezt az új rendszert – a többi akkori reformintézkedéshez hasonlóan – csak igen kevéssé tudta már a gyakorlatban megvalósítani.
A magyarországi cserkészet szétverésének éveiben (1945-48) nem a VK volt a legfontosabb, így a háború alatti rendszer maradt életben. Az egyik utolsó ŐVVK Csillebércen került megrendezésre (ami egy nemzeti nagytábor helyszíneként merült fel), ám az ott lévő jelölteket a táborparancsnokság közös programra vitte az úttörőkkel.
1948 májusa után az illegális cserkészet részévé vált a VK, amelynek nem voltak formális VK-keretei, hanem a búvópatak cserkészet kisközösségeinek vezetői készítettek fel ilyen munkára egy-egy embert. 1956. október 23. után újjáalakul az MCSSZ, de gyakorlatilag semmi sem történt az idő rövidsége miatt.
Az 1961-63-as nagy letartóztatások után gyakorlatilag megszűnt mindenféle utánpótlás, és csak egy-két közösség maradt meg, amely önmagában működött tovább.

A STVK táborok a kezdetektől jelen voltak. Eleinte a magyarországi hagyományok alapján folytatták a képzést. Az 1947-65 közötti időszakban a táborok ismert parancsnokai: Bodnár Gábor (10) Kővári Lajos (6), Tóth Veremund (5), Jámbor Pál (3) és többen, akik 1-2 tábort vezettek.
Kővári Lajos Sch.P., a legendás „Ubul bá”, a ST-kagyló atyja, miután részt vett egy WB képzésen, kezdte el kifejleszteni a kagylós STVK-kat. Az ott tapasztaltak annyira megnyerték a tetszését, hogy az alkalmazott módszert a magyar cserkészetben a segédtisztképzésnél használta fel. A kagylós táborok 1962-ben kezdődtek (innen számítjuk a születésünket), de csak az 1963-as, ismét Burg Kastl mellett megrendezett VK-táborban próbálhatta ki. Ebben a táborban központi vezetőképzés folyt, teljes skálával, azaz ŐVVK, STVK és CSTVK altáborokkal.

A ST-tábort Ubul bá’ vezette, és a Gilwell-módszert próbálgatta, de még nem volt egy kiforrott forma. Mivel a képzést sikeresen elvégzők nem kaphattak WB-t, ezért találták ki a kagyló-jelvényt (1967), és a kudu-kürt helyett a kagyló-kürtöt. A képzés néhány egyéni előfeladatból és a nyolcnapos táborból állt. 1965-ben a Feketeerdőbe terveztek egy STVK-t a Burg Kastl melletti tábor tapasztalatai alapján, amelynek Fejős Ottó lett volna a parancsnoka és Szemerédi Tibor az árnyék napostisztje. Jelöltek híján csak ŐVVK-t tartottak. 1967-ben a burgenlandi (Őrvidék) Rotenturmban (Vöröstorony) volt egy hagyományos, azaz régi rendszerű STVK, amit Fejős Ottó és Szemerédi Tibor vezettek. 1967-ben volt a Gilwell-rendszerű STVK zászlóbontása Fillmore-ban. Az első kagylós STVK törzsében dolgozott Ubul bá’, mint képzésvezető és táborparancsnok, Dolesch Gyula, mint ÁNT, id. Benedek László (Cala bá’) Dél-Amerikából, Schlóder Miki Észak-Amerikából, Hevesi Nagy Tibi Ausztráliából és Szemerédy Tibor (Puma) Európából voltak a kiképzők. (Puma Fejős Ottó, későbbi NSZK-főlelkész helyett került be, Ottó nem tudott átrepülni elfoglaltsága miatt.) Két fiú és két lány őrssel folyt a kiképzés, és az volt a cél, hogy az ott lévő kiképzők ennek a tábornak a mintájára szervezzék és vezessék a STVK-kat kerületi szinten (azaz képzésvezető-képzés is folyt a táborban). Az első Gilwell-rendszerű STVK az Európai Cserkészkerületben 1969-ben volt, a Garda-tó közelében levő Lago di Tenno-i táborban, amit Puma vezetett, és Fejős Ottó volt az ánt. Ettől kezdve Európában is a kagylós, Gilwell-rendszerű STVK folyt. A VK-táborok résztvevőinek képzés utáni csapatmunkáját emlékeztetők, segédkönyvek és füzetek egész sora segítette.
1968-ban a kiképzőkeret tagjai a későbbi STVK táborok parancsnokai voltak, akik közel 20 évig vezették az ilyen jellegű táborokat – szinte kizárólagosan a továbbiakban. Ennek oka, hogy csak azok vezethettek, akiket Ubul bá’ erre felkért. Ez idő alatt egységes stílusban nevelt gárda képződött, amely a továbbiakban is azonos módszerekkel szervezte a tábort. A képzés módszere még az eredeti Bi-Pi-i modell volt, Bánáthy eredményeit nem használták fel. A STVK táborok azóta „legendássá” vált parancsnokai:
p. Kővári Lajos Sch.P. (Ubul bá’) – USA és Európa
Benedek László (Cala bá’) – Argentína
Schlóder Miklós – USA
Hevesi Nagy Tibor – Ausztrália
dr. Grynaeus Péter (Petrus) – Németország
Rottár Viktor – NSZK
Ligeti László – USA
 
Az azóta felnőtt ifjabb generáció:
ifj. Benedek László – Argentína és Magyarország
Gémes Pál – Németország
Szentkirályi Pál – USA
 
Ennek nyomán egységes szemlélet alakult ki a KMCSSZ VK törzseiben, és így helytől függetlenül ugyanolyan képzéseket tartottak.
 
1991-ben reformálták meg a STVK-t, és az eredeti Bi-Pi hagyományokon alapuló WB-es képzés alapján kialakított képzést átalakítják: a gyakorlati cserkészismeretek helyett, tanítási módszerekre tették a hangsúlyt, illetve a parancsnoki feladatokra. Az egyik alaptétel az volt, hogy a vezetők a csapaton belül is képezik az őrsvezetőket és a cserkészeket, tehát a mintatáborok a csapatélet adottságait tették magukévá. Együttműködtek a VK altáborok, hosszabb lett a tábor (8 napról 11 napra emelték), és az akkori WB képzés előnyös elemeit is beemelték. Az új felépítés szerint az első tábort Szentkirályi Pál vezette Fillmore-ban 1991-ben, ÁNT-je Edöcsény András volt. (A kész tábortervet a jelöltek érkezése előtti éjjel alapjaiban átszabták, mivel akkor érkezett meg a BSA WB képzéséről Pál öccse, Endre. Sok dolgot mesélt, és ezek alapján alakították át.)
A VK csapat tagjai a háromszög alakú hársleveles jelvényt viselték. A VK-csapatot, mely kerületenként rajokra tagozódott, eredetileg a szövetségi vt (Bodnár Gábor és Némethy György), majd 1973-tól a vkvt (1977-ig Bócsay Zoltán, Fischer Viktor vkvth segítségével, majd 1977-1999 között Némethyné Keserű Judit, 1999-től Szentkirályi Pál) irányította. Az egyes kerületek vezetőképzését a kerületi VK-raj parancsnoka (hosszabb ideig parancsnokok id. Benedek László, dr. Grynaeus Péter és Hevesi Nagy Tibor) szervezte.
Ezzel a rendszerrel sikerült megteremteniük az önállóan működő őrsök és csapatok egységét a szövetségben.
 
A kagyló hasonló természetű a WB-dzsel, hagyományok tekintetében is és a különböző szinteken való tevékenység tekintetében is. A WB-hez két fadarab jár. Hármat hordanak a kiképzők, négyet a képzésvezető és hatot a Gilwell Park parancsnoka.


A kagylónál egy gyöngy jár alapvetően, kettőt hordanak az elismert kiképzők (Ez az elismerés jele! Lehet valaki három vagy több évig kiképző, de ha munkája nem elég odaadó vagy magas szintű, akkor nem kapja meg a második gyöngyöt. Valószínűleg nem is hívják meg többször, de előfordulhat.) és hármat az elismert táborparancsnokok. Mind a két rendszerben igaz az a szabály, hogy ahány gyöngyöd van, annál nem többet kiadhatsz másoknak is. Tehát a tábor parancsnoka kiadhatja a ST-kagylókat, akkor is, ha neki nincs meg a két vagy három gyöngye. Amíg élt, Ubul bá’-nak 4 gyöngye volt, mint a Gilwell-rendszerű STVK-k központi parancsnokának (központi Gilwell-TPK). Halála után (1981) senki sem viselt 4 gyöngyöt, bár a KMCSSZ-ben csak Ubul bá’ adott ki többedik gyöngyöt.


Igazság szerint csak olyan adhat, aki maga is szerezte, de sajnos voltak és vannak, akik maguknak csináltak ST-kagylót, sőt van, akinek négy gyöngye volt vagy van!

A cserkészet megindulásakor már voltak jelen felnőtt vezetők, és megfogalmazódott az igény, hogy legyen vezetőképzés. 1911-ben került sor az első vezetőképzésre, majd ennek folytatásaként 1912-ben a másodikra, ahol esti beszélgetések keretében tartotta maga Bi-Pi a képzést. A tapasztalatok alapján 1913-ban átalakították és a cserkészet módszereit is belevették. Bár furcsán hangozhat, de eleinte nem őrsi keretben folyt a képzés, hanem előadásokra jártak a jelöltek. Az átalakított változatban őrsi kereteket kaptak a jelöltek, és gyakorlati ismereteket is tanultak egy tábor keretein belül. A képzés az elméleti és gyakorlati ismeretek arányos ötvözetéből tevődött össze, mely három részből állt: egy elméleti rész az alapelvekkel, egy másik egyhetes táborozás a gyakorlati ismeretekkel foglalkozott, míg a harmadik, ismét elméleti rész a szervezési- és vezetési ismereteket ölelte fel. Az elképzelést keresztülhúzta az I. világháború, így csak 1919. július 25-én kezdődött meg a tábori körülmények között a képzés. Erre lehetőséget a Gilwell Park adott, amelyre Bi-Pi 1918-ban talált rá, és amelyet alkalmasnak talált a VK céljaira. 1919-ben W. de Bois Maclaren brit cserkésztiszt bőkezűségének köszönhetően került a birtok a cserkészek kezébe, a vezetőképzés céljaira. Ez a Gilwell Park, aminek jelvénye (totemje) a tuskóba vágott balta.

Bi-Pi nem rajongott a bizonyítványokért, ezért a tábor végén egy egyszerű, ám mégis emlékezetes jelvényt szeretett volna adni a képzést elvégzett vezetőknek. Az afrikai küzdelmei során foglyul ejtett dinizulu törzsfőnök nyakláncának egy darabját, egy nyakkendőgyűrűt és egy nyakkendőt adományozott a képzést eredményesen befejező résztvevőknek. A nyakláncon lévő második kis fadarabot Bi-Pi maga faragta.
Így lett a vezetőképzés szimbóluma a vékony bőrszíjon függő két kicsi fadarab: a Wood Badge (WB), a kettősfonatú bőr nyakkendőgyűrű és a Parkot adományozó Mclaren család színeivel díszített szürke-rózsaszín nyakkendő.

Az ebből alakuló Gilwell-rendszerű képzésnek három része van. Az első egy elméleti tanfolyam. A második egy legalább egyhetes tábor, ahol a jelöltek saját erőikkel tisztába kerülnek, és a tényleges kiképzés folyik. A harmadik egy féléves vezetői munka, aminek eredményes befejezése utána a jelöltek képesítést kapnak.
A WB-t szerzetteket nemzetközileg nyilvántartásba veszik, és évente tartanak nekik egy össznépi dzsemborit, ahova minden WB tulajdonost meghívnak. WB-képzést csak a Világszövetség engedélyével lehet tartani. A WB táborokban a kiképzők a WB hármas jelvényét viselik, és a tábor végén azt kapják meg a jelöltek. (Erre voltak nálunk is próbálkozások, de igazán nem sikerültek.)

1988-ban elszigetelt tanfolyamok indultak országszerte. 1989 és 1990 a KMCSSZ vendégszeretetének éve. A KMCSSZ a saját VK-táboraiba fogadott magyarországi jelölteket, 26, zömmel egyházi szolgálatot ellátó vezetőjelölt vett részt Fillmore-ban egy STVK-n, majd egy azt követő CSTVK-n, ugyanakkor Eibisbergben közel 25 ST- és 33 őv-jelölt kapott lehetőséget a képesítés megszerzésére.
1990-ben p. Görbe László Sch.P. szervezése és vezetése alatt, elsősorban a Fillmore-i tapasztalatok alapján, ismét megindul a vezetőképzés Katalinpusztán. A képzés Gilwell-rendszerű, illetve olyan kiképzők vannak a törzsekben, akik a KMCSSZ-ben végeztek. Ezévben ismét lehetőséget ad a KMCSSZ 76 cst-jelölt számára a csst és cst képesítés megszerzésére Eibisbergben. Ebben az évben tudtak először részt venni a szlovákiai és erdélyi magyar cserkészek is a képzésben. Változás történt a vkvt-i poszton, így a gyakorlati, élményt adó képzés kerül előtérbe Magyarországon is, és megkezdődik a VK-csapat felállítása.
1991 az első központi VK-tábor éve, Gödöllőn, KCSŐVVK, ŐVVK és két STVK altáborral (altáborparancsnokok: Tóth Klára, Grynaeus András, ifj. Benedek László (1/A) és Nádai Béla (1/B), táborparancsnok: Edöcsény András, akkori vkvt). Az ŐVVK-tábor az NLÁ, a STVK táborok a kagylójelvényt használják. Ez az első kísérlet a képzés egységesítésére a leendő kiképzők felkészítésével, az eredmény azonban felemásra sikerül. Ezévben a KMCSSZ egyik CSTVK táborát is ugyanitt rendezi meg, melyen először vesznek részt kárpátaljai és délvidéki magyar cserkészek, így az erdélyi, felvidéki, és anyaországbeli résztvevőkkel teljessé válik a kárpát-medencei magyar cserkészet képviselete.
A képzések egységességének elérése és a magas színvonal biztosítása érdekében 1991 és 1993 között a vkvt folyamatosan több VK szabályzat tervezetet is beterjeszt, azonban részben az országos elnökség, részben az egyes kerületek ellenállása miatt ezek nem kerülnek elfogadásra.
1992-ben tematikai átalakítás következik a STVK-ban, a WOSM, az amerikai és az osztrák WB, az előző évi KMCSSZ STVK és Edöcsény András ovkvt tapasztalatai alapján. A cserkész-szellemiség mellett a vezetési (management) és pedagógiai ismeretek, valamint a kiképzésmódszertan kapnak a korábbiaknál lényegesen nagyobb hangsúlyt.
Második kísérlet a képzések egységesítésére: a vezetőképzési vezetőtiszt kiadja a segédtisztképzés segédkönyvét, mely vezetőképzési szabályzat hiányában csupán ajánlás marad. Ekkor már szinte minden kerületben beindulnak a STVK képzések (meglehetősen eltérő tartalommal és színvonalon), emellett egyre nagyobb népszerűséggel továbbra is működnek STVK táborok. A STVK-ban továbbra is a KMCSSZ jelvényeit, illetve egyedi kreációkat használnak.
 
Mindenfelé VK táborok indulnak eltérő színvonalon és módszerekkel. Jelvények kavalkádja, hiszen mindenki olyan jelvényt ad ki, amilyet akar. A központosításokat sokan a tudásuk és a képzettségük megkérdőjelezésének élték meg, illetve a hatalomból való kiszorításként. Edöcsény András VK szabályzó ajánlását elvetik.
 
1993-ban lemond az ovt és az ovkvt is (és még 5 másik országos vezető), így megszűnik a központi VK, felszerelését elkótyavetyélik. A STVK is ellenőrizhetetlenné válik, több helyen adnak kagyló-jelvényt erre jogosulatlanok, illetve vannak, akik maguknak csinálnak ilyet.
 
1994-től 1998-ig nincs központi STVK.
 
1995-ben az I. Cserkészkerület javaslatára OIB határozat születik a VK szabályzat megalkotásának szükségességéről és az előkészítő bizottság felállításáról. Gall István, az akkori vezetőképzési szakvezető felügyeletével, az I., III., IV., VIII. és X. kerület nagy tapasztalattal rendelkező képzésvezetőinek és az őket segítő cserkészvezetők munkája révén elkészül a kerületekkel egyeztetett javaslat a kitűzött határidőre, 1996. február 3-ra, melyet a készítők személye miatt az ovt-k nem fogadnak el és új bizottságot jelölnek ki az anyag átdolgozására. Ennek nyomán 1997-ben jelenik meg és lép hatályba a VKKMISZ. Az eredeti kidolgozásában nagy szerepe volt Benedek Lászlónak, Edöcsény Andrásnak, dr. Grynaeus Andrásnak, Lendvay Endrének, Szentkirályi Pálnak és Szabó Gergelynek, és még sokan segítették őket.
A tematika és a képzési rend azóta is évente újra átvizsgálásra kerül, és az igényekhez igazítja a képzés vezetője. Így a STVK mindig naprakész munkával igyekszik a jelölteket képezni. 1999-ben a White Stag elveit beemelve átalakítják a STVK-t: az oktatástól a tanulásra téve a hangsúlyt, azaz a résztvevők a korábbiakhoz képest lényegesen aktívabb részvételére törekedve a képzési folyamatban.
 
Ismét próbálkozások folynak a központi kiképzőképzésre, illetve dr. Grynaeus András ovkvt kiadja a VKKMISZ Végrehajtási Utasítását, melyet az OIB visszavonat. Ismét nem sikerül egységes vezetőképzést csinálni… Az MCSSZ keretein belül már csak az I., IV., VI. és a X. kerület képes STVK-t.
2001-ben ismét tematikai reform következik. A STVK-ban helyet kapnak a csapatparancsnoki ismeretek és kikerülnek a módszertani képzések. 2003-ban ismét átalakul a képzés, de most szemléletben és módszertanban. Több napon átívelő önismereti képzés, klasszikus cserkésztudásbeli képzés kerül elő, illetve a nap végén a TPK összefoglalja a napi képzéseket és keretbe rendezi. A módszertani ötleteket felvonultató képzések teljességgel eltűntek a tematikából. Az Emlékeztető minden olyan témát tartalmaz, ami valaha felmerült, így a módszertaniakat is.
 
 
1998-ban az országos elnökség nem engedte a Budai Cserkészkerületnek megtartani a STVK-t, így a kiképzők abban az évben teljesen titokban – sajnos illegálisan – tartottak a VK táborok idején és helyén egy kiképzőképzést, melynek parancsnoka Lendvay Endre volt (0. STKK). Ennek tapasztalatai alapján azóta évente indul kiképzőképzés, STKK. A kiképzők egy segédkiképző tanfolyamon tanulják meg a kiképzői feladatokat, majd egy sikeres vizsga után részt vesznek egy STVK teljes időtartamában a képzésben.
1999-ben és 2000-ben négy szombatos képzésként folyt a STKK, majd 2001-ben két hétvégés, bentlakásos képzés formájában (3. STKK). 2002-ben a táborban folyó képzés került bevezetésre, amelyet azoknak a leendő kiképzőknek tartanak, akik már szereztek csst képesítést, de nem élték át a kagylós STVK mozzanatait. Ennek keretein belül a táborban a STKK tematika kerül elő, miközben a STKK-jelöltek a STVK-s jelöltekkel együtt teljesítik a tábort (4. STKK). Így átélik a tábort, de nem feleslegesen töltik az idejüket. Ezután nem végeznek hétvégi tanfolyamokat, csak azok, akik ilyen táborban voltak jelöltek.
 
2006-ban Solymosi Balázst megválasztják országos vezetőtisztnek. Az országos tisztsége mellett megtartja az I. kerületi VK szakvezetői és a STVK képzésvezetői tisztségeket is, amelyekre azonban egyre kevesebb ideje van.
 
2009-ben létrejön a Csapatparancsnok vezetőképzés Pótor József vezetésével. A parancsnoki ismeretek újra kikerülne a STVK anyagából.
 
2010-ben négy lett cserkész vesz részt a táborban, mint STKK jelöltek. A jelöltekkel töltött idő alatt tolmácsolást biztosítottunk nekik, a képzési időben a STVK módszertanát sajátították el. Erre a módszertanra alapozva hozták létre a saját borostyános képzésüket.
 
2010-ben Solymosi Balázs lemond az I. kerületi VK szakvezetésről, helyette Hajós Annát kérik fel. Ezzel párhuzamosan az I-X. kerületi STVK képzés helyett Solymosi Balázs, mint ovt, az egységes, központi vezetőképzés kialakítása érdekében központi STVK-t indít. A két kerület azonban nem adja fel a saját képzést, és képzésvezetőnek Sergyán Szabolcsot kéri fel. Konfliktus alakul ki a két kagylós képzés között, sajnos küzdelem indul az irányításért.
 
2011-ben az MCSSZF közös kagylós STVK képzést indít Szórád Gábor vezetésével. Ebben az évben az I-X. Kerületi STVK képzés mellett újra központi is indul. Végül, a konfliktusok részleges feloldása mellett a 2012-től együttesen központiként folytatják a STVK-k megvalósítását a felek.
 
2012-ben elindul a vezetőképzési rendszer újragondolása, az emlékeztetők és a kiképzői kézikönyv újraírása.

2015-ben újra indul I-X. kerületi STVK képzés, Pótor József vezetésével.